Magányosan élni végig, társ nélkül lehet mindig boldogan (nem tetszem a nőknek), vagy önbecsapás?

Szerintem a társ nélkül nem egyenlő a magányossággal.

Van a baráti körünkben egy lassan 60 éves nő. Ő egyedülálló. Ennek ellenére vannak barátai, beutazta a világot, vannak keresztgyerekei stb. Sosem látom magányosnak. Az fáj neki, hogy sokat van egyedül, de mindig mondja pl. hogy egy barátnője elvált, annak van két gyereke. Az egyik Ameriában, a másik Ausztráliában él. Évente egyszer látja őket.

Na, akkor neki volt egy társa vagy 30 évig, meg vannak gyerekei és semmivel sincs beljebb...

Jó az, ha van párod (normális), de nem ez az egyetlen lényege és célja az életnek és pláne nem a magánosság gyógyszere. Lehet társas magányban is élni, nekem volt hozzá szerencsém, na, akkor inkább egyedül!

Egy nő férfira vágyik. Amíg kisfiú vagy, addig nem fogsz kelleni egy nőnek sem. Ez a hozzáállás a dolgokhoz elég gyerekes. Elhiszem, hogy nem vagy jóképű. Azt is elhiszem, hogy többet kell keresgélned és korlátoltabbak a lehetőségeid. De azt is gondolom, hogy ezzel az életfelfogással elriasztod a nőket. Ez önsajnálat, felelősséghárító kisfiús viselkedés. kapd össze magad, egy nő biztonságra vágyik, amit egy kisfiú nem tud megadni.

A boldogság nem a párunkon múlik, azt magunkban kell megtalálnunk. Viszont azzal teljes az élet, ha van társunk is hozzá. Én erre egy balesetet követően jöttem rá, amiben akár komolyan megsérülhettem, meghalhattam volna...és amikor hazamentem, nem volt aki, átöleljen engem.

Nézd, én most egyedül élek. Egy örömtelen kapcsolatból léptem ki másfél éve. Nem vagyok magányos, vannak barátaim, barátnőim, haverjaim, társaságom, és még szexpartnerem is. Van lakásom, sokan rám nyitják az ajtót. Ja, meg van egy macskám is, aki vár. vannak álmaim, céljaim, örömöm, bánatom, hobbim, és van akikkel mindezt meg tudom osztani. Nem mindig ugyan azzal az egy személlyel. Van a barátaim között, akikkel a hobbim hozott össze, és van, akivel az örömeimről, bánataimról tudok beszélni. Van baráti társaságom, akikkel elmegyek egy pár napos Balatoni kikapcsolódásra, de ha úgy hozza a sors, felpattanok a vonatra, és elmegyek három napra mondjuk Pécsre.

Ezzel együtt megértem, amit írsz, mert persze, sokkal teljesebb az élet, ha egy, és egyetlen egy személlyel tudjuk megosztani az élményeinket, néha nekem is eszembe jut, hogy ugyan jól érzem magam ott, ahol vagyok, de fáj, hogy nem azzal, akivel a legjobb lenne, de ezt dobta ki a gép. Csak azt akarom mondani, hogy nem egészséges, ha a boldogságunkat nem önmagunktól, hanem egy másik személytől várjuk.

A csúnyábbaknak is lehetnek barátaik,haverjai!

Az a baj a kapcsolatokban felszínesek,nem tudnak és nem akarnak érzelmeiket adni a mai fiatalok.

Megértelek,és elég fájó dolog lehet neked ezt nap mint nap megélni! :( sajnálom

minden jót kívánok neked!

Én tudom élvezni a lakást, jó autót és nagy fizetést egyedül is!

Ha te nem tudod, akkor a probléma a te készülékedben van!

Ad2, nem azért veszek házat, lakást és lesz jó fizetésem, hogy a páromnak villoghassak vele! Ha ez az alapja a kapcsolataidnak, akkor te felszínes kapcsolatban élsz, és a nők jobban szeretik a tárgyaidat és a pénzedet, mint téged!

Ha egyedül nem vagy boldog, társsal sem leszel az.

Nekem az egyik dédmamám fiatalon lett özvegy, nem tudják, mi volt a dédapám halálának a pontos oka, egyszer csak lerokkant, aztán egyre rosszabb lett, és csak elaludt, ha nagymamám (aki az apja halálakor kb. 5 éves lehetett) jól emlékszik, akkor dédapám 37 éves volt, szóval fiatal, a 40-et még biztos nem töltötte be. Mamámék 5-en voltak testvérek, és a dédmamám nem ment férjhez újból, pedig mamám elmondása szerint voltak kérői, nem is akármilyenek. Állítólag nem volt túl jó gyerekkora az ő mostohaapja miatt, és ezért nem mert kockáztatni, nehogy az ő gyerekei is úgy nőjenek fel. Anyukám még ismerte, azt mondja, hogy egyébként egy nagyon stramm, erős, életvidám nő volt tele szeretettel, olyan, akire azt mondják, hogy a jég hátán is megél.

Nem fekete és fehér az egyedüllét kérdés, mindig megvan a maga oka, és minden eset egyedi és más.

Anyukám olyat is mesélt, hogy mikor fiatal volt, akkor volt egy fiú, aki nagyon tetszett neki, de a srác nem akart kapcsolatot, feleséget és gyereket sem, mert volt egy örökletes betegsége, amit nem akart továbbadni.

Az én aktuális egyedüllétemnek is megvannak a maga okai, én döntöttem így, mert olyan körülményeim voltak sokáig, amikben nem működött volna egy párkapcsolat (nem is működött, ami volt), úgyhogy úgy döntöttem, amíg ebből nem tudok előrébb lépni, addig nem akarok társat, hát ez a változási dömping mostanra jött el, végre látom az alagút végét, és előbb-utóbb a társ is összejön (kiszemeltem már van). Közben meg azért nem voltam magányos, vannak barátaim, és rengeteg élményt szereztem egyedül is, amikből töltekeztem, és nem cserélném el semmiért, nem bántam meg a döntésemet, piszok nehéz időszak volt, nem mindenkinek van hozzá lelkiereje, nekem is próbára tette a lelkierőmet.