Férfiként csak én érzem úgy, hogy ismerkedés alatt nem fontos minden áldott nap egymás nyakán lógnunk? 31/F

Mivel évek óta egyedülálló vagyok, a nehezebb időszakjaimat is egymagam vészeltem át, egymagam oldottam meg a gondjaimat. Akkoriban, évekkel ezelőtt leírhatatlanul vágytam egy nőre, akivel jóban-rosszban együtt teljesíthettük volna az élet rögös útját, de vagy beletapostak a földbe, vagy elriasztottam őket a ragaszkodásommal, úgyhogy nekem a párkapcsolat totálisan kimaradt az életemből.

Aztán idővel beleszoktam az egyedüllétbe, és amikor ismerkedek is, akkor sem igénylem a mindennapos találkozásokat, pedig több lány is felkeltette az érdeklődésemet az elmúlt időkben, de nekem nagyon sok az életembe hirtelen bekerült partner jelenléte, akivel gyakorlatilag meg kell osztanom a mindennapjaimat egyik napról a másikra.

Hiába rokonszenves, hiába tetszik, hiába néz ki jól, hiába intelligens, hiába keres engem, hiába látom, hogy érdeklődik, nekem ez baromi sok. Találkozunk, oké. Nagyszerű volt, 2-3 nap múlva majd megismételhetjük, de NEM minden nap. Sokan emiatt neheztelnek is rám, mert szerintük nem veszem őket komolyan, holott erről szó sincs. Csupán ez nekem nem megy egyről a kettőre, hogy csakúgy alkalmazkodjak egyik életmódból a másikba. Aztán végül valahogy mind elmaradnak idővel.

Egyébként sok nő miért hiszi azt, hogy egy sok éve egyedülálló férfinak teljesen mindegy már, csak valaki összejöhessen vele? Például jómagam sokszor még inkább jobban kívánom a magányt a hobbijaimmal, otthoni tevékenységeimmel, mint egy amúgy végtelenül szimpatikus nő jelenlétét. Nem fontosabbak, dehogy fontosabbak ezek a teendők számomra, csak az életem részét képezik, és ugyanúgy képeznék egy párkapcsolatban is, mert egy párkapcsolat szerintem nem arról szól, hogy sziámi ikerpárként összenőve mindig együtt vagyunk.

De ugye persze biztos egy magányos farkas, egy nőgyűlölő, arrogáns pszichopata vagyok, hogy így fogom fel, s emiatt nincs senkim...