Ha ennyire magányos farkas vagyok, az veleszületett, vagy trauma miatt lehet?

Nagyon komoly családi drámák sosem voltak gyerekkoromban, viszont tény, hogy a szüleim érzelmileg elég elérhetetlenek voltak mindig is; mindig mindent megvettek, megkaptam minden fajta törődést, de sosem volt meg az az érzelmi biztonság, közelség, amire egyébként nagy szükségem lett volna.

Azt nem tudom, hogy emiatt, vagy csak magától, de már kamaszkoromban is nagyon szükségem volt arra, hogy elvonuljak a szobámba, egyedül legyek, gondolkodjak, naplót írjak, sírjak, vagy csak úgy bármit csináljak.

Ez alapvetően normális is a tiniknél, meg nyilván az énidő később is fontos, de már 29 éves nő vagyok, és még mindig ezzel küzdök.

Úgy értem, egyrészt szinte folyamatosan ismerkedek, szeretek randizni is, beszélgetni, szexelni, programokat csinálni, de valahogy úgy érzem, nekem nem megy több, és nincs igényem rá, viszont ilyen emberrel életemben nem találkoztam, se nőben, se férfiban.

Hogy nekem jól esik esténként hazamenni, én nem igénylem az együtt alvást, nincs energiám egész nap valakivel úgymond foglalkozni, beszélgetni. Amikor 1-2x megpróbáltam komolyabb kapcsolatot, folyton megfojtva éreztem magamat, hogy nincs elég időm magamra, a saját dolgaimra, hobbijaimra, vagy csak simán pihenésre, és örökké "készenlétben" kell állni, akár olyan szempontból, hogy üzenetek, hívások, akár külsőre, mindig borotválni, csinosnak lenni, stb. Nem mintha alapból nem lennék igényes, de ilyenkor automatikusan valahogy megfelelési kényszerem lesz.

És ez az ellentmondás feloldhatatlannak tűnik:( Mert úgy érzem, vagy az van, hogy elfogadom ezt, és egyáltalán nem ismerkedek, vagy pedig próbálok magamra erőltetni dolgokat, ha pedig nem megy, akkor szakítás, mert ilyen ember olyan, mintha tényleg nem létezne, aki szintén erre vágyna (és nem azért, mert épp nincs jobb, hanem mert valóban erre van igénye!)

De az is eszembe jutott, hogy mi van, ha csak nagyon sok türelem és idő kellene, és olyan valaki, aki valóban nem rak rám nyomást, és idővel talán oldódna bennem ez a jegesség úgymond, meg hogy menekülök a mélyebb intimitástól.

Ti mit gondoltok erről?