Hogyan lehet kezelni azt a belső feszültséget, ha valaki szeretne családot, de nincs társa és úgy érzi "kifut az időből"?

Vegyünk egy életszerű példát, egy nő, aki mondjuk 35 éves, egyedülálló, van jó karrierje, stabilnak mondható egzisztenciája, elért nagyjából mindent az életében, amit szeretett volna, de nincs gyereke és vágyna rá. Nyilván ehhez kéne egy társ, akivel ezt megtehetné. De ahhoz hogy megismerje annyira, hogy el tudjon köteleződni mellette azért kéne alaphangon 1-2 év és azután lehetne mondjuk gyereket vállalni, ami aztán ki tudja összejön vagy sem, meg az is lehet ezalatt az idő alatt rájön mégsem olyan jó pár a másik. Elölről kezdeni a társkeresést megint, amikor még inkább szorít az idő megint nehéz. Meg ismerkedésnél is így kezdeni, hogy "de én gyereket akarok minél előbb" megint sok férfinak red flag lesz.

Elég nehéz élethelyzetnek tűnik. Hogyan lehet jól kezelni? Mert kívülről persze könnyű azt mondani, hogy el kell engedni a dolgot, de ha az illetőnek fontos, ez adná az identitása fontos részét, akkor hogy engedje el? Meg lehet azt mondani, ha fontos lett volna, akkor fiatalabb korában lépett volna, de nem tudjuk az élettörténetét, lehet volt komoly kapcsolata, ami valamiért mégis félre ment és jó pár év az életéből arra ment el.

Most a példában direkt nőről írtam, de természetesen ez férfiakra is igaz lehet, csak az ők esetükben a gyerekvállalásnak nincs annyira szigorúan életkori korlátja. Természetesen az idő előrehaladtával nekik is romlik a termékenységük, de nem annyira hatalmas mértékben és végülis nekik testileg sem annyira megterhelő. A rokonságomban mostanában sok esetet tudok 40 vagy afölötti férfiakról, akik apák lettek, senki nem kommentálta érte őket, míg nőkkel azért jellemzően kritikusabbak.