Az ilyen femcelek kampányának köszönhetően ment ki a nőkből a jó lelkűség?

Tudom, hogy nem írtál, csak mondom:)

Mi alapján gondolod, hogy kiveszett belőlük?

Nem a jólelkűség veszett ki, hanem az, hogy MINDENKIVEL jólelkűek legyünk.

Elmondom kicsit a saját oldalam.

Alapvetően végtelenül jóindulatú, naiv, jószívű lány voltam. Ugye a pasik tiniként kezdtek el igazán érdekelni, akkor voltam először igazán szerelmes és szerelmi bánatos.

Volt sok fiú, akikkel barátilag beszélgettünk, és ha elmesélték, hogy nekik is szerelmi bánatuk van valami lány miatt, akkor teljes szívemből sajnáltam őket, és segíteni akartam, néha még sírós érzésem is volt, amikor azt mesélték, mennyire szomorúak. Maximálisan együttéreztem.

Még 20 éves korom környékén is úgy voltam, hogy ha egy szimpatikus pasi mesélte, hogy őt tönkretette az exe, és ő pedig semmi rosszat nem csinált, akkor készséggel elhittem.

Ha vissza kellett utasítanom srácokat, akkor rosszul éreztem magam, gyűlöltem a szituációt. Amikor a visszautasításra keserű reakciókat kaptam, vagy pedzegette az adott srác, hogy "hát, gondoltam, hogy ez lesz, mivel nincs olyan menő külsőm, mint xy srácnak, aki tetszett neked, és azzal persze nem megyek semmire, hogy én bezzeg tudnálak szeretni", akkor elsüllyedtem szégyenemben. Szégyelltem, ha valakit azért utasítottam vissza, hogy rondának tartom, vagy hiába nem ronda, de egyszerűen nem vonzott. Elhittem, hogy ezzel direkt módon bántom őket.

Nos, ez a dolog szépen, lassan kiveszett belőlem. Elmondom, miért.

Először is, már tiniként elkezdődött a testem semmibe vétele. Elkezdődött az akaratom ellenére történő fogdosás, alám nyúlkálások, buliban erőszakos nyomulások, amikor rángatóznom, lökdösődnöm kellett, hogy kijussak a szobából. Elkezdődött a mocskos beszéd, szexista megjegyzések.

Elkezdődött a leribizés kultusza. Hogy nem tudtam, hogyan kellene elkerülnöm, hogy r-ibancnak legyek nyilvánítva, mert ha ez egyszer megtörtént, nem volt megállás. "Hagyom magam" taperolni? Ribizli vagyok, nyilván még jól is esik. Ha nem hagynám magam, akkor nem történne meg, mert ha nem lennék ribi, senki nem merne alám nyúlni vagy ráfogni a melleimre. Ha kiabáltam, rúgtam, pofoztam, nem hatott semmit, de erre vak volt a többség.

A ribizős kultusz kicsit alattomosabb formában folytatódott felnőtt koromban is.

Sokszor megkaptam, hogy valójában érzéketlen és könnyűvérű vagyok. Pl. azért, mert az első komolyabb barátommal lefeküdtem 1 hónap után. Szánalmas vagyok, amiért én utaztam hozzá (nem egy városban laktunk), innentől ne csodálkozzak, ha csak ürítésre használ. Utána azért, mert nem gyászoltam el az első kapcsolatomat az ő ízlésük szerint elég ideig, szerintük nagyon ribis, hogy pár hónap múlva mással ismerkedtem. Ribis elvileg az is, hogy összeálltam egy olyan pasival 21 évesen, akinek sok barátnője/kalandja volt előttem. Ribis az, hogy felveszek csinos ruhákat, ha nincs semmi alkalom, hanem csak suliba/dolgozni megyek. Ribis a combközépig érő szoknya. Ribis a 20 denes fekete harisnya. Nyilvánvaló, hogy azért veszek fel ilyeneket, mert férfit akarok fogni. A barátomat meg akarom csalni.

És még sorolhatnám. :) Összeszámolni nem tudom, hányszor, hány férfitól kaptam meg valamilyen formában, hogy csak ürítésre lennék jó, elveszítettem, hogy komolyan lehessen engem venni, madár vagyok, szerencsétlen vagyok, nem vagyok nagybetűs NŐ. Úgy kaptam meg ezeket, hogy valójában erkölcsileg feddhetetlen vagyok ilyen téren, és kifejezetten zárkózott életet éltem romantikus/szexuális értelemben, és mindig maximálisan hűséges voltam az aktuális páromhoz. Úgy értem, csak kapcsolatban szexeltem, és egész életemben összesen 3 férfival feküdtem le.

Nem mintha gond lenne azzal, aki nem így élte az életét, mint én, csak azért mondom, hogy nem is vagyok az a fajta nő, aki falta a pasikat, és tényleg társadalmilag megosztó életet élt. El nem tudom képzelni, hogy egy olyan nő mit kap. :)

Bár gyanítom, hogy nem ennyit, mint én, mert lehet, hogy neki hamarabb eljut az agyáig, hogy kiket nem szabad közel engedni magához soha, és hamarabb megtanul magasról tenni mások véleményére.

Ugyanis én azt is elhittem fiatalon, ha egy férfi barátkozni akart velem. Onnan jöttek ezek a burkoltan leribiző jóakarók. Néhány esetben ők elvileg a haverjaim voltak, és amolyan férfi jótanácsokat adtak, hogy háááááát, ilyen viselkedés belőlük is adott esetben azt válthatná ki, hogy ne akarjanak komolyat az adott lánytól, húúú hááát ez tényleg kicsit úgy jön le, hoooogy blabla, leírod magad.

Közben majdnem az összes titokban epekedett utánam, és csak keserű volt, amiért nem tekintenék rájuk férfiként soha. De, hogy megszakítsák a kapcsolatot velem, vagy egyesen megmondják, hogy ők barátnőnek akarnak, na az nem ment. Vagy csak akkor, amikor már milliószor vesztünk össze a frusztráltkodásuk miatt.

Akik nem mentek bele a barátságnak álcázott f-aszerdőbe, hanem rögtön bepróbálkoztak, azoknak a 70%-a undorítóan reagált a visszautasításra. Jöttek a szövegek, hogy igazából annyira nem is kellettem volna, ő is leadta a szintet, vagy épp az, hogy nyugi, úgyis csak szexre lettem volna jó neki, vagy a másik típus az, aki lehordott mindenféle beképzelt, lelketlen senkinek, és kérdőre vont, hogy mégis mit képzelek, kit tartok magamhoz elég jónak, ha őt nem. Vagy megkaptam, hogy én átvertem, mert jeleket küldtem neki szerinte, és most traumát okoztam direkt.

Utólag is minden tiszteletem a 30%-nak, aki normális.

Még egy plusz dolog: Elvileg folyton azt mondják, hogy a nők vannak megveszve a státuszért, közösségben betöltött szerepért már iskolás korban is. Ahhoz képest én nem egyszer voltam szerelmes visszahúzódó, közösségből kissé kiszorult srácba, ellenben volt olyan menőcsávó, aki szeretett volna engem barátnőnek, de titokban, mert nem voltam elég menő az aktuális közösségben ahhoz, hogy a haverjai előtt vállaljon, és nem a külsőm volt az oka.

A párkapcsolati múltamat le sem írom, de annyit elárulok, hogy voltam bántalmazva is, és úgy jöhetett létre a szituáció, hogy a jóindulatom miatt lettem óriási madár, és esélyt adtam olyannak, akinek nem kellett volna soha.

Szóval na, ezek a dolgok kiölték belőlem a feltétel nélküli jóindulatot.

Azzal vagyok jólelkű, aki rászolgál. Van párom, vele az vagyok.

Vannak bőven normális férfiak, de a jóindulatomat és a segítőkészségemet megtartom akkorra, amikor már megismertem annyira, hogy tudjam, hogy tényleg normális férfi.

Már nem hiszem el a férfiak sirámait csak úgy bemondásra, amikor arról mesélnek, hogy őket, mint tökéletes hópihéket, tönkretette a társadalom és a nők, és önhibájukon kívül egy rakat sz.ar ez életük.

Ha házas pali udvarol nekem, akkor szemrebbenés nélkül szólok a feleségének.

Ha egy nő elmeséli, hogy erőszakoskodtak vele, letaperolták, akkor hiszek neki, és nem hiszem el a férfi meséjét, hogy igazából azt jelezte a nő, hogy nagyon akarta.

Egyáltalán nem érzek semmi bűntudatot már azért, hogy visszautasítok egy férfit, és már azért sem, hogy tudom, hogy hányingert kapok, ha olyan férfival kellene lennem, aki nem tetszik külsőre, és nem érdekel, mennyire tartja magát rendesnek.

A linkelt videó számomra érdektelen és semleges.

Ha azt szeretnéd, hogy összemenjünk kicsire attól, hogy elhagytak, és legyen rögtön válságban az önbizalmunk, akkor az a szomorú hírem, hogy sok nőnél nem fog már ez megtörténni.

De persze egészséges önkritikája lehet az embernek, de az attól, hogy egy férfi épp hogyan taszigál, kér-e épp belőlem, eléggé független, ezt saját magának építi fel az ember.