A felnőtt 30-as, 40-es pasik miért nem vállalják fel büszkén hogy incelek? Miért kell ezt szépíteni vagy szégyellni?

szerintem ezen az oldalon ugyanaz a 2-3 ember teszi fel ezeket az incel kérdéseket...elég szánalmas.

akik ezt használják magukra, észre sem veszik, hogy mennyire lejáratják ezzel saját magukat.

hál égnek ezen az oldalon kívül még senkitől nem hallottam ezt

#9 Mert az incelek tehetetlenségük okán már gyűlölik is a nőket? Olyan a kapcsolatuk az ellenkező nemmel, mint pl a femináciknak?

Annál inkább megmutatnám nekik, hogy mitől vannak annyira odáig, meg vissza.

Én ezt a szót csak egy egyszerű rövidítésként használom és emiatt nem szégyen felvállalni sem. Úgy gondolom, hogy nincs mögötte semmilyen ideológia vagy mélyebb tartalom, hanem csak egy rövidítés egy adott jelenségre. Sikertelen férfi, aki nem tud szexuális életet élni, mert nem érdekli a nőket, hiába próbálkozik. Ennyire egyszerű, de mennyivel könnyebb leírni azt, hogy "incel", minthogy "önkéntelenül cölibátusban élő, nőknél sikertelen, emiatt sokszor frusztrált egyén"...

Évek óta nincs közöm nőkhöz. Nem szégyellem, de nem is vagyok rá büszke, ha megkérdezik felvállalom. Így dobta a gép, erről nem tehetek azt gondolom.

Átlagos, normális embernek tartom magam, normális, átlagos családban nőttem fel (sőt igazából jobban mint az átlag, elvégre szüleim 35 éve házasok, szeretik egymást a mai napig, van két testvérem is, egyikük már szintén 6+ éve házas stb.). Dolgozom, próbálok félretenni a fizetésből, van saját lakásom, van baráti, haveri, ismerősi köröm, vannak szabadidős elfoglaltságaim, nem vagyok elhízva, nem vagyok alacsony stb.

A nőket mégsem érdeklem, ez egy aspektusa az életnek. Nem ezzel határozom meg magam kizárólag, ez csak egy eleme a nagy összességnek.

Sok oka van, mind egymásra épül.

Fiatalabb koromban, tehát 14-15 évesen volt sok "csaj" akinek tetszettem, akinek bejöttem (ezt így utólag visszagondolva fájadalmas érezni), de egyszerűen féltem ,menekültem a lehetőség elől. Szóval még amikor a lányok kezdeményeztek akkor is inkább tesze-tosza módon menekültem a lehetőségek elől...

Túlzott introvertáltság, anyámék szigorú, mindent tiltó nevelése és az osztálytársak/haverok cikizésétől való félelem, mentális éretlenség stb. miatt volt ez. Akkoriban még bőven átlag feletti kinézetem volt, viszont leginkább otthon kockultam és más nem is nagyon érdekelt.

Hiába kezdtem el később társaságba járni, kicsit "feszegetni a határokat", pl. haverokkal kocsmázás, bulizás ami alatt cigizés, különböző tudatmódosítók kipróbálása stb., valahogy az lett a természetes, hogy én nem csajozok, nekem nincs senkim, soha nem smároltam és szűz vagyok.

15 évesen megismertem pár csajt akivel nagyon jóba lettem, egyikükkel simán összejöhettem volna, csak megint béna voltam, és anyámék is kicsesztek velem. A csaj másik városban lakott, én pedig nem voltam "kész" arra, hogy átjárkáljak bárhova is. Aztán megszakadt a kapcsolat, pedig vele simán összejöhetett volna minden, nagyon jól elvoltunk egymással. Ez után abszolút hanyagoltam a dolgot, nem próbálkoztam, nem is vettem a jeleket, nem érdekelt az egész, maradt az otthon kockulás és a haverokkal való piálás, mindenféle cél nélkül.

És ez meg is maradt később is, amikor elkerültem otthonról egyetemre. Nagyon béna, kezdetleges próbálkozásaim voltak az elején, de inkább már menekültek előlem a csajok, főleg a bénázásom és a szar szocializációm miatt. Nyilván legtöbb esetben egyértelmű elutasítást kaptam, de voltak olyan helyzetek amikor nyilvánvalóan tetszettem a csajnak mégis annyira béna, idióta voltam, hogy totál kiábrándult belőlem.

Pedig ott már nem lett volna semmilyen korlátozó tényező, lakótársakkal éltem albérletben, messze a családtól, én osztottam be az időm, a pénzem stb. mégsem tudtam mit kezdeni a lehetőségekkel. Amik egyre csak fogyatkoztak.

Eléggé magamba fordultam, az egyetem nagy részén nem is mentem sehova, nem vettem részt a programokban (pl. egyetemi napok, szaktársakkal való sport, buli egyéb események stb.), inkább csak az albélretben kockultam.

Kvázi totális depresszió, lehangoltság, az egyetlen dolog ami éltetett az az volt, hogy hétvégente, két hetente hazajártam és régi haverokkal vedeltünk valamelyik kocsmában. Nyilván csajok nuku, ismerkedési lehetőség szintén.

Aztán egyetem vége felé amikor abszolút mélyponton volt az életem, megismertem egy lányt, aki valamiért nagyon engem akart. Minden bénázásom (konkrétan le akartam rázni inkább) ellenére összejött velem.

Vele volt az első csók, első szex és nyilván ő lett az első kapcsolatom, barátnőm is.

Aztán én is egyre inkább beleszerettem ,egyre inkább próbáltam "felvenni" a szerepet, alkalmazkodni az új helyzethez és behozni a nyilvánvalóan sok éves lemaradásomat. Elég jól is ment, szerencsére a lánnyal nyíltan lehetett erről beszélni (legalábbis ezt gondoltam akkor).

Úgy voltam vele, hogy nekem ő tökéletes, megegyezett nagyrészt az ízlésünk, a stílusunk, az életvitelünk. Lehetett vele hülyülni, olyan volt mint egy haver, legjobb barát, szerető és barátnő egy személybe gyúrva. Voltak súrlódások de én úgy gondoltam meg lehet mindent beszélni és azt éreztem ez sikerül is.

Hát tévedtem. Ő folyamatosan távolodott el tőlem, mást keresett inkább a végére meg minden olyan hibámat, amikről azt hittem, hogy nem zavarja már undorodott.

Ekkor kezdett el romlani a külsőm elég drasztikusan. Kopaszodni kezdtem látványosan, romlottak a fogaim (nem olyan durván látványosan, csak el kellett kezdenem sűrűbben fogorvoshoz járni).

A végére azt vettem észre, hogy a nőm kvázi undorodik tőlem, majd nyilván hamarosan meg is csalt és kidobott.

Utána két év nagyon mély depresszió, ráadásul bejött a covid baromság is, szóval az sem segített a lelki állapotomon. Nem is nagyon emlékszem arra az időszakra, kvázi abból állt minden nap hogy munka, otthon döglés, hétvégén meg haverokkal folyamatos piálás.

A covid után valahogy kijöttem a mélypontból és úgy éreztem még nem adom fel, van lehetőségem. Magamhoz képest az az év elég "durván" is sikerült. Minden baromságban bennevoltam, jöttek a csajok is, itt egy kavarás ott egy alkalmi szex és végül találkoztam egy lánnyal aki nagyon megfogott. Párszor találkoztunk, randiztunk, smároltunk, de nem lett a dologból semmi. INkább úgy éreztem csak átvert és rohadtul nem akart tőlem semmit, pedig én teljesen nyíltan rákérdeztem mindenre. Na mindegy hosszú történet.

Aztán a csaj után feladtam. Azóta hiába próbálkoznék, egyrészt nincs kinél, nincs lehetőségem sem, másrészt abszolút láthatatlan lettem a nők számára. Korábban azért mindig éreztem, hogy ennek-annak a lánynak esetleg bejövök, másképp néz rám, de azóta egyszer sem láttam ezt egyetlen nőn sem.

A külsőm sajnos pocsék, rosszak a fogaim (továbbra sem extrém látványos, de engem nagyon zavar és rombolja az önbizalmam és a durva az, hogy hiába hagytam több 100 ezret, talán 1 millió fölött is a fogorvosnál, egyszerűen semmi nem segít), a szakállam megőszült és valahogy a "jóképűségem" ami huszas éveim elején megvolt is mintha eltűnt volna. Már nem azt az arcot látom a tükörben mint régen, még akkor sem ha mondjuk sapkában vagyok és nem látszik a rusnya, kopszodó fejem (a teljes kopaszság is szarul áll, kipróbáltam).

Szóval kb. 3 törést érzékelek az életemben e téren: a legfontosabb a külsőm leromlása, az ex barátnőm amilyen módon elhagyott és megcsalt és amekkora csalódást ez okozott, valamint a lehetőségek hiánya és abszolút érdektelenség irányomba.