Akiknek nincs senkije, hogy bírjátok ki a magányt?

“Olyan mintha mindenki ellenne a sajat kis vilagaban egyedul, mintha senkinek nem lenne szuksege masra, egy tarsra.”

Részemről kb ez a helyzet. Melóban vagy boltban ha látok egy tetszetős nőt megnézem és nagyjából ki is merült az összes érdeklődésem. Nem szeretnék újra semmilyen hülyeségbe belemenni, többet ér a lelki békém. 🤷‍♂️

Én nem csak úgy érzem, hanem teljesen biztos, hogy nem fogom. Élőben semmi lehetőségem ismerkedni, a netet bő 1,5 évig bírtam, de nem jártam sikerrel, kiégtem, így feladtam.

Hullámzó, hogy hogy viselem. A fizikai intimitás (nem csak a szex) mindig hiányzik, ez évek óta stabilan így van. Ezt leszámítva hol úgy érzem, jobb is, hogy nem kell foglalkoznom, bajlódnom egy kapcsolattal, folyamatosan megfelelnem egy férfi elvárásainak, igényeinek, hol viszont rettenetesen el tudok keseredni, hogy azt látom, mindenki megtalálta a neki valót vagy alakul, csak én nem. 30 fölött vagyok, lassan 33, ez már bőven az a kor, ahol nincsenek is nagyon olyan férfiak szabadon, függetlenül, akiktől nem sírja el magát az ember lánya valami miatt... Szánalmas, de már a nős, gyerekes apukákat nézegetem, nyilván nem szedném el őket a családjuktól, csak hogy legalább néha, alkalmanként a fizikai intimitást megélhessem velük... Várom a menopauzát, reménykedem, hogy korábban jön, mert arra számítok, hogy hátha akkor már könnyebben viselem. Lelkileg persze nem fogom az egyedül leélt és -élendő életet, csak talán ez nem lesz, hogy úgy vágyom az érintésre, bújásra, ölelésre, csókra stb.