Milyen hatással van az életedre, hogy nem voltál sikeres a nőknél/férfiaknál?

Hat eleg tragya felnottkorom van/lett, de sajnos ez van. Legalabb a gyerekkorom jo volt, vannak jo emlekek.

39F incel

#2

Micsoda story xd

Olyan hatással, hogy rájöttem, hogy társ nélkül elég hosszú lesz ez az X évtized.

Elkezdtem változtatni és szerencsére sikerült.

Fiatalabb koromban, 14-16 éves korom körül elég jól nézhettem ki, ez így utólag tudatosult bennem, akkoriban sok esélyem lett volna csajozni, viszont mentálisan én még rohadtul nem voltam erre készen. Inkább menekültem a dolog elől, talán 15 évesen egyik nyáron próbálkoztam pár csajnál akiket egyik utazásom során ismertem meg. LEginkább az egyikkel lettem nagyon jóba, sőt eléggé belé is szerettem, de aztán nem lett a dologból semmi (leginkább szüleim idiótizmusa, illetve a saját töketlenségem miatt).

Utána nem nagyon próbálkoztam senkinél 18 éves koromig, nem is érdekelt a dolog. Vagy otthon kockultam, vagy suliban haverokkal telefonoztunk és nem nagyon voltam úgymond olyan társaságban. Hétvégente és párszor hétköznap is eljártunk azért "zülleni", kocsmázni, inni, bebaßni, de valahogy ott sem érdekeltem senkit, vagy legalábbis nekem nem igazán tűnt fel.

18 évesen amikor egyetemre kerültem a frissen megismert társaságból volt pár csaj akik bejöttek, próbálkoztam is náluk, de az egyik finoman elutasított (azóta is ez volt a legkorrektebb elutasítás), a másinál pedig látszott, hogy egyszerűen túl béna vagyok az ismerkedésben (részben a kimradt tinikori csajozás miatt) szóval inkább mással jött össze.

Aztán még egyetem vége felé (21 éves voltam) a szülővárosomban megismertem egy csajt, teljesen a semmiből, akivel valahogy sikerült öszejönni. Igazából ő kezdeményezett nálam és valamiért volt annyira rámenős, hogy aztán egy 3 éves kapcsolat legyen a dologból.

Azóta is ő volt az egyetlen kapcsolatom, de ennek is már több mint 4 éve.

Szerintem a mai napig nem igazán sikerült feldolgoznom a szakítást, még mindig álmodok vele és sokszor eszembe jut, hogy jó lett volna együtt maradni. De sajnos nem rajtam múlott, ő már a kapcsolatunk alatt keresett valaki mást, aztán megcsalt vele és kicsit később össze is jöttek.

Nekem utána volt pár béna próbálkozásom, pár kavarás, ismerkedés szerűség, de egyikből sem lett semmi komoly. Egy alkalmi "kapcsolat" (kétszer lefeküdtünk) és ennyi. Volt egy lány aki szintén a semmiből jötto a hozzám (ő kezdeményezett), gondoltam milyen durva, hogy kétszer is megtörténik hogy a csaj akaszkodik rám, meg ő akar valamit. Én próbáltam a dolgot továbbvinni, valamit kihozni belőle, de csak csúnya pofára esés lett a vége. Átvert, megalázott.

Ennek is már 2 éve.

Lassan 30 éves vagyok, szarul nézek ki, szarul is érzem magam folyamatosan.

De a legrosszabb következménye, annak, hogy nincs senkim és vélhetően nem is lesz, az a céltalanság. Suliban mindig megvolt a cél, hogy oké meg kell írni a dolgozatot jól, év végén is lehetőleg normális jegyekkel zárni a dolgot, majd le kell érettségizni, egyetemen pedig, hogy melegyenek a ZH-k, a vizsgák majd a diploma stb.

Amikor megvolt csajom, akkor is ott volt a cél, hogy közösen elindulunk az életben, nekem meg kellett várnom míg ő végez a sulival, addig elmentem dolgozni és az volt a lényeg, hogy egy alaptőkét összegyűjtsek, hogy közösen tudjunk pl. albérletet bérelni stb.

Valahogy amíg ő velem volt, úgy gondoltam van értelme annak amit csinálok, van értelme pénzt félrerakni, elmenni dolgozni (még ha a munka szar is volt), van értelme felkelni.

Mostmár ez nincs meg. Nem érzem úgy ,hogy lenne értelme több pénzért eljárni máshova dolgozni (akár másik városba), hogy nekem megérné pl. egy külföldi "kaland", hogy motiválna bármi is.

Ha nem kell a pénz, mivel én tökéletesen elvagyok ebből a szerény összegből is minek tanuljak bármit is? MInek váltsak, minek "fejlődjek"? Mivel magamra elég a pénzem, ráadásul örököltem egy lakást is, szóval még erre sem kell már gyűjtenem, akkor mégis mi motiváljon arra, hogy bármiben is változtassak?

Én úgy érzem az igazi cél az életben semmi más, minthogy családot alapítson az ember, gyerekei, utódai legyenek, akiket felnevelhet.

Igazából semmi más nem ad motivációt, mert végső soron minden ehhez vezet. Minek kell tanulni? Hogy jobb munkát vállalhassunk, több lehetőségünk legyen. Minek kell a jobb munka? Hogy az ember kényelmesebben élhessen, több pénzért dolgozhasson. Oké, de ha már alapból megélsz a pénzből, akkor minek? Hát pl. a saját ingatlanhoz, autóhoz stb. Ha mindez megvan, pedig más igazából nem marad mint a családalapítás és a gyereknevelés.

Persze sokan mondják, hogy élnek a hobbiknak, utaznak stb. De azt gondolom ezek olyan dolgok, amelyek család mellett is működhetnek, illetve nem helyettesítik az igazi célt. Én is utazok, minden évben, akár többször is, vannak hobbik amelyeket régóta űzök, vannak haverok, barátok akikkel közösen lógunk, de valahogy ez kevés. Az utazás nem helyettesít semmit, nem érzem azt, hogy érdemben jobbá tenné az életem vagy, hogy ez számomra egy jó cél.

Szóval számomra a párkapcsolat hiánya a motiválatlansághoz, céltalansághoz és kilátástalansághoz vezetett.

Nőként válaszolok:

Kamaszkent a magam 58 kilojaval molett voltam és az arcom se volt kristály tiszta bár nem volt olyan vészes. De ezért cserébe szét aláztak a fiúk. Az évfolyamtársaink sport tagozatosok voltak, gondolhatod, nagy részük fiú. Azt a pár szép lányt az evfolyamban körbe rajongtak, mellettem meg mikor elmentek csak úgy odavetettek hogy "de ronda vagy".

A húszas években se volt jobb a helyzet. Bár akkor az ismerkedés már osszejott több pasival is de nagyjából addig tartott az erdeklodesuk ameg le nem feküdtünk. Utána hirtelen rajottek hogy "jaj nem érzek semmi pluszt".

Most ratalaltam életem szerelmére (ironikus hogy sport tagozatos volt, bár egy másik iskolában). És bár boldog vagyok, tudom hogy nagyon szeret, de mikor egész életedben azt ereztettek veled hogy nem vagy elég jó, egy darab szar vagy akkor nagyon nehéz ez később egy normális kapcsolatban. Mert tudat alatt még mindig az van benned hogy nem vagy elég jó, atver, elhagy másért, más ezerszer jobb lenne neki stb.

Szóval a mai napig próbálok dolgozni az önbizalmamon.

Nőként válaszolok.

A karrier munka felé fordultam. Sikeres vagyok a munkámban, szeretem is csinálni. A volt osztálytarsnőim, MIND!!! férjhez mentek egy jólmenő vállalkozohoz, engem kivéve. Teltebb alkatu vagyok, igaz, nem extrém módon. Sajnos az arcom sem szép. Ez nyilvan nem vonzó senkinek! Voltak férfiak, de maximum szexre kellettem (ha egyáltalán kellettem) vagy házirabszolgának, vagy kb. tartsam el én, mert én "úgyis olyan jól keresek"! ....Jelenleg 30 éves vagyok, de jobban érzem magamat egyedül, így senki nem bánthat. Jelenleg pszichologushoz járok, hogy ne gyűlöljem kompletten a férfi nemet (mert tudom, hogy nem mind ilyen, hisz a vékony lányoknak jut normális férj) Ha adok is majd esélyt, csak velem egyenrangu, hasonló anyagi szinten lévő pasinak!! Trenirozom magam, hogy megprobáljak leszbi lenni, de nem megy... Sajnos nem kívánok rá egy nőre sem... :/ Pedig annyival könnyebb lenne

Kb annyira volt hatással hogy minek legyek topmodell ha ugyis csalnak elhagynak.

Ma már lesz.rom.