Ilyenkor mi a megoldás?

Belefutottam egy írásba fb-n, ami jól jellemzi az élethelyzetem, és talán sokunkét:

"Válasszam a nagy semmit, az is rohadtul fájdalmas, és még csak perspektíva sincs benne, mert nézzen körül, Péter, olyan könnyű találni itt egy embert, akivel maga összhangban van? Olyan könnyű lenne? Mert hát megpróbáltam, próbáltam teljesen egyedül is lenni, meg próbáltam ismerkedni is. Egyedül azért csak szar, na, hiába a sok bölcsesség, de mégis: egy nap olvasok, másnap olvasok, harmadnap sétálok, negyediken moziba megyek, de az ötödiken már azért csak át akarok ölelni valakit, ez az igazság! Meg beszereztem én piacvezető vibrátort is, hogy ne függjek a férfiaktól, de akkor is: annak nem tudsz a szemébe nézni, az nem szól hozzád, és nem is ölel át. Nincs se humora, se sármja, az csak egy nagy bráner. Aztán próbáltam ismerkedni, mindenféle oldalakon, és az meg még borzalmasabb volt. Nincs az embereknek története, nincs a találkozásoknak előzménye, mesterséges és személytelen. Ott ülsz és érzed, hogy nem érdekel, bármit is mond, hallod, hogy nem először mondja, és őt se érdekli már, csak mondja, mert mondani kell. Ha a férfi tetszik is, nagy nehezen, az ember biztosan nem, mert vagy szexista, vagy rasszista, vagy nihilista ..."

Tisza Kata - Szakáll Péter illúziói

[link]

Amikor ennyire ki vagy égve, és reménytelen, kilátástalan? De az sem jó, ha hagyod a francba, attól sem vagy jobban. Kérem, ide most ne jöjjön az, hogy 'de, én igenis így vagyok jól!' - örülünk, akkor ez a kérdés nem érint. Azokat érinti, akiknek már sehogy nem jó...