Mit tegyek, hogyha a magány tönkre tesz?

Soha nem volt párkapcsolatom, utoljára párkapcsolat közelében 18 éves koromban voltam, de az csak egy egyhetes kavarás volt, semmi nem történt, a fiú elég hamar dobott egy másik lány miatt.

Külsőleg és belsőleg azt hiszem, hogy elég sokat tettem, hogy fejlődjek, hogy kívánatos legyek. Ezidő alatt nem a sült galambot vártam, hanem próbálkoztam (lány létemre), már úgy érzem, hogy mindent kiaknáztam, de így se kellek senkinek se. Már letettem arról, hogy valaha is lesz párom, a szüzességem meg nemsokára elvesztem, hogy legalább arra ne legyen gondom.

Azonban a barátaim, unokatestvéreim már házasodnak, családot alapítanak, így én még hátrébb kerülök, egyre kevesebb kontaktom marad. Élem az életem, van, hogy hetekig nincs kivel beszélgessek. Szerzek új barátokat, de ők is max. havonta érnek rá programozni párkapcsolat mellett. Eljárok kézműves szakkörre, most új szenvedélyem a futás (tervezem lefutni majd a félmaratont), sorozatot nézek, de nincs kivel megosszam, amikor ezekről beszélek, akkor látszik, hogy nem olyan fontosságú, nem hat olyan jól, mint egy párkapcsolati probléma, egy gyerekneveléssel kapcsolatos aggály. Fogyunk ki a közös témákból a barátnőimmel, mert én egy 10 éves szintjén vagyok (futás, agyagozás), ők meg a felnőtt nők problémáit élik, és rohadtul nem érdekel senkit a 200. lemondott randim, a 300. ignorálásom, a rossz ecseteim, vagy éppen a vizes füvön futás, vagy hogy elcsattant életem első szájra puszija 2 hónappal ezelőtt, mert ők már évek óta nemi életet élnek.

Ami a legrosszabb: már nagyon régóta (több 10 éve) egy elképzelt valóságban élek esténként: egy párkapcsolatról fantáziálok, mivel a valóságban nem jön össze. Elképzelem a jó és a rossz helyzeteket is, szexet, minden. Aztán most már annyira elkeseredett vagyok, hogy sírok mindennap, hogy ez már sose valósul meg.