Fiúk, akik féltek kezdeményezni a lányoknál, mitől tartassz?

Olyan rossz ilyeneket olvasni. Akkor mikor fogtok megszólítani egy lányt, 70 évesen? Hipp hopp elszalad az élet mellettünk. Igen, szar érzés a visszautasítás, de én nem akarnék így élni a kis komfortzónámban. Annyi csúnyának mondható fiúnak van boldog párkapcsolata. De ha ők is csak elbújtak volna a világ elől, akkor azok a lányok is most egyedül lennének vagy legalábbis nem velük. Én randiztam már nem olyan szép fiúval, bár nem szeretem ezeket a kifejezéseket, mert megfogott benne valami. De ez a tehetetlenül szenvedő életstílus ez nagyon taszító nekem például. Úgyhogy gyerünk próbálkozni kell, ha akarunk valamit, hajrá!

(én nem ismerkedek, úgyhogy üzeneteket nem kérek :))

Félek? Nem hinném, de random csajokhoz nem fogok csak úgy odamenni az utcán beégetni magam. (Egyébként nincs is kihez).

Ha kaptam valamiféle jelzést arra, hogy tetszem a csajnak és nyilván nekem is tetszett, akkor próbáltam kezdeményezni, illetve a csajok is ezt tették.

De ez már régen volt és akkor is csak nagyon ritkán fordult elő.

Ez a kezdeményezés dolog egyébként annyira értelmetlen egy baromság.

Vagy talán ti a valóságban csak úgy minden előzmény nélkül odamentek vadidegen emberekhez?

Én ezt magamból kiindulva biztosan nem merném. Ha hozzám jön csak úgy oda valaki az is gyanús, hogy le akar húzni, át akar verni, kéreget, valami szart akar rámsózni stb.

A másik dolog, hogy láthatatlan vagyok a nők számára. Mindig is így volt, csak régebben még elég jól néztem ki ahhoz, hogy néha-néha legyen lehetőségem ismerkedni. Volt is barátnőm és alkalmi kapcsolatom is, de mindegyik csak egyszer fordult elő.

Az a durva, hogy még az olyan csaj is visszautasított aki konkrétan nálam kezdeményezett (kétszer is!), ő kezdett el neten írogatni, aztán mégis a végén az lett a dologból, hogy én rohadtul nem jövök be neki és nincs esélyem nála...

Szóva lezek után miért próbálkoznék? Főleg a mostani fejemmel. Csak megalázásnak, gúnyolódásnak tenném ki magam, azt érném el, hogy kiröhögnének, akár még híre is menne a dolognak, főleg, hogy egy nem túl nagy városban élek.

Meg különben is hányszor lehet próbálkozni? Pl. egy munkahelyen egy-két alkalommal, a munkahely méretétől függően eljátszhatod, hogy odamész csajokhoz, de előbb utóbb híre megy a dolognak, hogy te válogatás nélkül próbálkozol mindenkinél akit csak látsz és lehet ,hogy akinek alapból bejöttél volna még az is vissza fog utasítani pontosan amiatt ,hogy te minden mindegy alapon próbálkozol.

Ugyanez igaz az utcán. Ha minden szembejövő nőhöz odamész, előbb utóbb biztosan annak is híre megy, hogy van egy retardált aki zaklatja a járókelőket, sőt lehet még rendőrségi ügyed is lesz belőle.

Szerintem ez nem éri meg. A próbálkozás valójában az, hogy valamiféle előzetes jelzés alapján, vagy baráti/haveri társaságon keresztül megismersz valakit, akivel kialakul valamiféle kölcsönös szimpátia.

Szóval az, hogy visszautasít valaki nem érdekel, de nem akarom magam megalázó helyzetekbe hozni. Márpedig egy ilyen próbálkozás, leszólítás szinte 100%-ig ilyen szituációt eredményezne.

Szarul nézek ki már, korábban sem votlak jó tapasztalataim a nőkkel kapcsolatban, nem vagyok társasági ember, nem vagyok nagydumás, ismerkedős típus.

A lányt akiről írtam is megkérdeztem egyértelműen, hogy lehet-e köztünk valami, akarna-e randizni, normálisan ismerkedni, de egyértelműen megírta hogy nem áll készen a dologra. Én úgy voltam ezzel ,hogy oké, az élet megy tovább, semmi gond. Ennek ellenére mégis ő kezdett el írogatni, amikor én már lezártam a dolgot, elkönyveltem egy egyszeri kavarásnak, próbálkozásnak.

Szóval szerintem értelmetlen ez a próbálkozás, kezdeményezés dolog. Ennek valahogy magától kellene jönnie, és ahogy látom sok embernél ez működik is. Olyat nem nagyon láttam még életemben, hogy egy átlagos hétköznapi helyzetben látszólag random emberek odamennének egymáshoz. Nyilván oldottabb környezetben (pl. fesztivál, koncert, házibuli stb) más a dolog.

" Akkor mikor fogtok megszólítani egy lányt, 70 évesen?"

Nem, akkor fogom megszólítani, ha látom, hogy van értelme, azaz érzékelem, hogy legalább nagyjából kölcsönös a szimpátia. Vadidegen csajokhoz a semmiből nincs értelme, mert reflexből elhajtanak - ami teljesen érthető, miért ne küldenének el egy olyan embert, aki egyszer csak bemászik az aurájukba.

Többszöri összenézés, egy kis egymásra mosolygás, stb. Ha ezek nincsenek akkor nem megyek oda senkihez, különben szatírt kiáltanak.

Ahhoz pedig, hogy ne ilyen alapon menj oda emberekhez, kb minden héten le kellene cserélni a baráti társaságodat és a helyeket, ahová jársz. Mert hosszabb-rövidebb idő után kimaxolsz minden lehetőséget egy adott körön belül. Eleve nem mindenki szingli, nem tetszel mindenkinek és neked sem tetszik mindenki. Van mondjuk jó esetben 2-3 darab közösségben végzett hobbid, ha ezekben a közösségekben nem alakul ki semmi, akkor ennyi volt.

Ahhoz pedig kell egy személyiség, hogy mindig emberek között pörögj, mindig újakat varázsolj magad köré. Sógoromnak ez baromi jól megy, nekem meg sokkal kevésbé. Nekem az az öröm, ha vannak stabil, régi kapcsolataim, neki az, ha van 1500 név a telefonjában, és ha unatkozik, akkor elkezdi körbecsörögni őket, és valaki majdcsak ráér valami programra. Én ha unatkozok akkor előveszek egy könyvet, vagy begyakorlok egy új rudimentet a dobszerkómon.

Rám ritkán hallgatnak az emberek, ezért nem is szoktam programokat kezdeményezni, mert 10/6 alkalommal nem haraptak rá az ötleteimre. Viszont ha más szervez valamit akkor szívesen elmegyek, ha pedig nem tetszik senkinek az ötletem akkor egyedül is elmegyek mondjuk egy koncertre, vagy egy engem érdeklő programra.

Innentől kezdve pedig szerencse kérdése az egész, de szerencsére meg nem lehet építeni, nem lehet abban bízni, hogy na majd egyszer bejön. Az anyagi előrelépésedet sem lehet arra alapozni, hogy majd jól megnyered a lottót, máshogyan viszont, ha odarakod magadat, el lehet érni anyagi biztonságot.

Párkeresésben ez egyáltalán nem így van. Hiába dolgozol bármilyen keményen, ha nincs szerencséd, ha nem pont akkor vagy azon a koncerten, ahol a potenciális leendő házastársad is, akkor megizélheted.

Azzal egyet értek, hogy idegeneket megszólítani élőben az nem való a nem jóképű férfiaknak meg le se sz@rnak a legtöbb esetben.

ÉS abból hosszú évek alatt elegem lett, hogy vagy egy szót sem szólnak vagy bocs de nem. Meguntam.

Így inkább ha van rá lehetőség valamennyire próbálok valakinek az ismerősével vagy társaságból ismerkedni. Ha lehet olyannal akivel már találkoztam is még ha nem is beszéltünk.

Ahogy a #7-es írta. A társkeresés az élet egyik olyan (sok embernek fontos) területe, ahol a befektetett munka és a kapott eredmény között csak minimális összefüggés van.

Pontosabban, a negatív dolgok direktben és nagyban rontják az esélyeket (pl. túlsúly, introvertáltág, anyagi nehézségek, ápolatlanság stb.), viszont a pozitív tulajdonságok csak minimálisan javítják.

Mert valaki hiába rakja rendbe a saját részéről a dolgokat (külső: sportos, divatos ruhák; belső: önismeret, pszichológus; egzisztencia: jó munka, ingatlanok, egyéb bevételek stb.), akkor is ott van az a k.rva nagy gond, hogy valahogy meg kell találni azt a társat, akivel:

-kölcsönös a vonzalom,

-közösek a célok,

-hasonló az értékrend,

-leküzdhető távolságon belül lakik

-korban is passzol és

-PONT OTT, PONT AKKOR TALÁLKOZZATOK, AMIKOR MINDKETTEN EGYEDÜLÁLLÓAK VAGYTOK ÉS MÉG A HELYZET IS "ADJA KI", hogy mindketten nyitottak is vagytok az ismerkedésre.

Én az elmúlt egy évben tényleg minden tőlem telhetőt megtettem az esélyek növelésére, mentem távolabbi ismerősök esküvőjére, fesztiválra (pedig utálom a fesztiválokat). Az utolsó, nagybetűvel szedett pont 2x jött be, vagyis hogy egyáltalán szóba tudtam elegyedni egy szép lánnyal, aki egyedülálló volt. Az egyik esetben lepattintott, amikor kb. egy órás beszélgetés után elhívtam, a másik esetben pedig kiderült, hogy 200 km-re lakik, de azért randiztunk párszor, de végül nem működött. És személyesen ennyi volt, 1 év alatt...

Online pedig más világ, ott megvan az illúzió, hogy összejön egy szimpatikus lánnyal a dolog, de a valóságban jó eséllyel már 20.-50.-300. vagy a láthatatlan sorban és a csaj már azelőtt összejön valakivel, mielőtt egyáltalán látná a profilod... Vagy ha látja is, akkor is minimális az esélye, hogy a többszáz hapsi közül épp te leszel a befutó.

Lehet jönni azzal, hogy ennyire nem tragikus a helyzet, mert "nézd meg az utcán milyen hapsiknak van párja" és "ismerek olyan srácot, aki fogatlan, elhízott, anyjával lakó közmunkás, mégis mindig több Victoria's Secret modellel kavar párhuzamosan, mert jó a dumája". De a nagy büdös valóság az, hogy a mai kapcsolatok többsége erős kompromisszumon alapul egyik vagy mindkét fél részéről, illetve jellemző, hogy 30hoz közeledve/elhagyva összeházasodnak az épp kéznél lévővel, mert már társadalmi nyomás van. Nem véletlenül van manapság 70% feletti válási statisztika...