Ha valakinek hosszabb ideig nincs párkapcsolata, akkor belemerevedik a magányos életformába?

nagyjából igen. minél hosszabb időt vagy egyedül, annál inkább hozzászoksz, illetve minél idősebb valaki, annál kevésbé rugalmas.

de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy emiatt x éves kor felett alkalmatlan leszel a másokkal való együttélésre, hanem egyszerűen csak több kihívást jelent, mint mondjuk egy fiatal kollégistának.

Attól függ. Én ilyen vagyok. 16 éve élek egyedül, de nem hiszem, hogy több szokásom van, amihez ragaszkodom, mint 16 éve. Eleve azért élek régóta egyedül, mert már akkor se akartam mindenáron kapcsolatot.

"Túl magasra teszem a mércét" és nincs igényem komoly kapcsolatra. Mondjuk komolytalanra se. Egyszerűen csak olyan emberrel vagyok együtt, akivel jobb, mint egyedül. Az meg ritka. Külsőre nagyon ritkán tetszik valaki, pedig az az első szűrő. Ha aki tetszik, azzal kölcsönös lenne, akkor merülhetne fel, hogy egyáltalán együtt éljünk-e, ilyen meg nincs. Ha lenne, nem zárkóznék el tőle, kivéve, ha egy otthonülő típusról lenne szó, aki home office-ban dolgozik. Azt, hogy egyáltalán semmi énidőm ne legyen, tényleg nem viselném el, csak kiábrándulnék belőle. De nem gondolom, hogy ez kóros. Normális esetben mindenkinek szüksége van arra, hogy egyedül legyen néha, a mérték változó.

Általánosítani viszont nem szoktam, hogy minden férfi ilyen, vagy olyan. Ami engem zavarhatna (pl., hogy korán kelő és felveri a házat, amikor én még aludnék), az nem nemfüggő.

Igen, meg lehet szokni egyedül.

Viszont az egyedülálló életforma az nem jelenti mindenkinél azt hogy magányos! Van aki erre rendezkedik be (testi, lelki, anyagi stb okok miatt) egy életre, és annyira hozzászokik, hogy neki ez lesz az alap.

Akik viszont már a kamasz éveikben is folyton párkapcsolatban voltak, azok meg el sem tudják képzelni hogy sokáig egyedül legyenek. Mert ők meg ehhez vannak hozzászokva.

Persze aki egyedül él abban is lehet vágy egy társra, az már más kérdés hogy végül miért marad mindig egyedül (testi, lelki, anyagi okok, családtag ápolása stb). De mindig van valami kiinduló oka (lehet hogy gyerekkorban keresendő), nem csak a kényelem.

18 éves korom óta mindig volt kapcsolatom.Most 40 felett vagyok, ez az első év, hogy nincs senki mellettem.

Van egy nagyon kényelmes oldala, amiről nehezen mondanék már le, de másrészről meg nagyon hiányzik egy nő, aki szeret és én is szerethetek. Már most látom, hogy mennyivel kevesebb teherrel jár egyedül lenni, mint párkapcsolatban, de az üresség mindennek ellenére ott van bennem. Attól tartok, hogy minél tovább leszek egyedül, annál kevésbé fogok tudni alkalmazkodni máshoz.

"nincs is igénye komoly kapcsolatra, elég néha szexelni csak úgy kötetlenül"

Velem fordítva van, lenne igényem kapcsolatra, csak számomra túl sok a szex, amit a többség átlagosan szeret. Ez is kényelemnek számít talán.

Igen előfordul, hogy nehezebben változtat az ember, nehezen lép ki a komfortzónából, és nehezebb alkalmazkodni.

Általában 30 felett már berendezkednek az emberek egy amolyan fix életbe, kialakul a lakhelyük, a város, a ház a lakás, egy úgymond fixebb munka...

És mindenki tudja, hogy előbb utóbb jó lenne összeköltözni...de ki fog költözni, ki az aki vállal plusz utazást, ritka, hogy egy városban laknak, kivéve persze Pest, aki költözik annak lehet, munkahelyet is kell váltani, ő kevesebbet fog a barátokkal rokonokkal találkozni...

Szóval a fontosabb kérdés, hogy ki az aki képes feladni a megszokott berendezett kis életét.