Ha valakinek hosszabb ideig nincs párkapcsolata, akkor belemerevedik a magányos életformába?

A mai világban kevés a tartós kapcsolat, minek öljön bele az ember energiát, pénzt, időt, 99% eséllyel nem lesz belőle semmi.

Nekem mindig ez a gondolat jut először eszembe, ha arról van szó, hogy jó lenne valaki magam mellé. Illetve az a sok egyéb szarság ami ezzel jár. Szerintem nagyon egyszerűen el lehet ezt dönteni és tudatosan végigvezetni: fel kel lsorolni a pozitív és a negatív dolgokat amelyek az egész "párkapcsolatosdival" járnak.

Nálam sokkal több a negatív, illetve már alapból azzal kezdődik a sor, hogy nincs kivel ismerkedni, ha lenne is, velem nem akarna és szerintem évekbe telne találni bárkit is társnak. De az is lehet, hogy soha nem sikerülne. Annyi kicsi a valószínűsége ennek, hogy inkább neki sem állok és mással foglalkozok. Ja és magától nem jön ez a dolog, biztosan vannak akiknek igen, de nálam ez nem volt jellemző.

Aztán még az is eszembe szokott jutni, hogy a szakítás mennyire megviselt anno. Nem igazán szeretném megegyszer ezt átélni, elég volt belőle. Évekig tartott feldolgoznom és szerintem részben emiatt is képtelen vagyok már akár ismerkedni is. Mondhatjuk úgy is, hogy elüldözök magam mellől mindenkit.

Szóval szerintem nem a magányba és a kényelembe süpped bele elsősorban az ember, hanem olyasmi dolgok játszódhatnak a fejében, mint amiket leírtam. Persze aki tudatos és kevésbé "forró" vérű.

Mert bizony látni példát 40-50-60+ évesekre is akik ugyanúgy hajtják még a dolgot, folyamatosan "vadásznak", még akkor is ha amúgy tök sikertelenek, de nem adják fel.

Vannak ilyen simerőseim (igaz az általam írtnál fiatalabbak), akik folyamatosa nbele vannak őrülve a dologba, úgy is, hogy sokaknál még a "néha szexelni csak úgy kötetlenül" dolog sme jön össze szinte soha.