Miért van ekkora jelentősége a koponyád és arcod szerkezetének a társas sikereknél?

Egy másik ismerősöm története. A srác gyerekkorában balettos volt, tornász és néptáncos. Jóképű volt, kiművelt testi adottságokkal, intelligens is, korához képest egészen művelt is volt, az egyetlen hiányossága maximum annyi volt, hogy alacsony volt. Össze akart jönni egy lánnyal, de a lány hosszas pávatánc után inkább a régi barátjához ment vissza. A srác kikelt magából, fenten hangoztatta, hogy „minden nő durva” (az idézet részben van egy betűhiba ;-) ), ami persze idővel elhalkult, de onnantól a srác személyisége változott meg.

Sokáig aztán nem is jött össze neki a párkeresés. De ennek okának azt nevezte meg, hogy mert ő alacsony. Voltunk annyira jó barátok, hogy megértettem vele, hogy nem az a baj, hogy alacsony. Az a baj, hogy megváltozott, egy megsavanyodott, cinikus, arrogáns, sértő, mások lelkivilágába belegázoló valaki lett belőle. Persze nem sikerült vele ezt jó ideig beláttatni. Miért?…

Merthogy igen, fontos a külső is, de az egy tényező a sok közül, és bár fontos, tényező, de nem mindent meghatározó tényező. Van még egy csomó fontos tényező, ami a külső hiányosságokat kompenzálhatja, vagy teljesen felül is írhatja: humorérzék, műveltség, optimizmus, céltudatosság az olyan erények, mint udvariasság, kedvesség, önzetlenség, figyelem, együttérzés, kitartás, derű stb…, de akár olyan tényezők is, mint társadalmi helyzet, anyagi helyzet, közösségen belüli aktivitás.

Csakhogy amíg a külső az egy bizonyos fokig adottság, amin nincs mód változtatni (bár ez sem teljesen igaz), addig a többi tényező, ami hozzájárul egy ember megítéléséhez (természetesen párkeresési szempontból is), abból nagyon sok az elhatározáson múlik, döntés kérdése. És ez bizonytalanságot jelent. Lehet, hogy ráfekszel egy adott dologra – mondjuk a műveltségre, így elkezdesz olvasni, tájékozódni –, ebbe időt, energiát kell belefektetni, és senki nem tudja megmondani, hogy amit ezzel nyersz, az mennyi, illetve mennyire éri meg a belefektetett energiát, időt.

És bár egy helyzetbe ragadni rossz, de ennél is van rosszabb. Időt, energiát áldozni és elbukni, ugyanabban a helyzetben maradni. Az ettől való félelem tudat alatt könnyen vezethet a status quo fenntartásához. Mert bizonyos szempontból kényelmesebb a helyzetedet fatálisnak kikiáltani, azt mantrázni magadnak, hogy önhibádon kívül vagy abban a helyzetben, amiben. Rossz ugyan ez, de megszokott és kényelmes is abból a szempontból, hogy nem igényel erőfeszítést. És én nagyon úgy érzem, hogy a legtöbb incel valahogy ebbe ragad bele.

Mert igazad van, számít a külső megjelenés IS. És igaza van #10-nek, meg nem is. Az első válaszomban említett ismerősöm, de az kétségtelen, hogy ő egyrészt az állapota ellenére megtalálta azt, hogy ő egyedül, önmagában miért él. Mikor egyedül élt, akkor is egy céltudatos, optimista, életigenlő, derűs srác volt. De ezért dolgozni kellett neki is. És nyilván ő is társra vágyott, amiért külön erőfeszítéseket is tett. És lehet, hogy 10 000 hasonló helyzetűből egy ilyen van. De nem azért abban kivétel ő, mert „szerencséje volt”, hanem abban kivétel ,hogy lehet, hogy 10 000 hasonló helyzetű emberből ő volt az, aki nem vesztesként könyvelte el magát, hanem valaki olyanként, aki hisz abba, hogy oda fog érni a célba, bármit is tűz ki célként. Ha lassan, akkor lassan, de azon dolgozik, hogy haladjon.

Nem panaszkodott, hogy ő ilyen állapotban él, hogy nem talál társra és ez így is marad. Nem hibáztatta a társadalmat, az embereket, hogy diszkriminálják, hogy az emberek igazságtalanok vagy ilyenek vagy olyanok. Mindig arról beszélt, hogy hogy fogja az éppen aktuális dolga közelebb vinni egy akutális célhoz. Arról beszélt, hogy milyen jó lesz ez vagy az az esemény, *biztos* hogy jobb, mint legutóbb volt, pedig az is milyen jó volt.

A hit fontos. De ez nem valamiféle homályos ezoterikus kijelentés. Az ismerősöm nem azért ért el többek között a párkeresésben is sikert ő, mert pusztán hitt benne. Az kevés. Igen hitt benne, és erőfeszítést igényelt tőle már eleve az is, hogy elhitesse magával, hogy ez vagy az akár sikerülhet is. Azért ért el sikereket, mert *tett* érte, és azért tett érte, meg hitt benne. Ez így kerek. Másnak meg nem azért nem jön össze valami, mert nem hisz benne. Itt is ugyanaz a közbenső lépés. Azért nem ér el egy adott célt, mert nem tesz érte, és azért nem tesz érte, mert nem hisz benne, hogy megéri erőfeszítést tenni. Ahogy Marcus Aurelius fogalmazott: „Ne gondold, hogy ami neked nehezedre esik, az emberileg lehetetlen. Inkább úgy fogd fel, hogy ami emberileg lehetséges és megszokott, azt te is eléred.”

Te hol állsz. Ha nem teszel semmi újat párkeresés terén, akkor aligha fogsz sikert elérni. Márpedig pont úgy tűnik, hogy te azt akarod magaddal is, másokkal is elhitetni, hogy semmi esélyed, önhibádon kívül vagy abban a helyzetben, amiben, így persze teendőd sincs ezzel, nem kell változtatni semmin, nem kell erőfeszítést tenni. Lehet, hogy tényleg nem vagy annyira jóképű? És akkor lehet, hogy a párkeresés bizonyos lehetőségei nem neked valók. Változtatsz? Vagy továbbra is csúzlival próbálsz halat fogni, ezáltal tulajdonképpen azt bizonyítani magadban, hogy igazad van, halat fogni lehetetlen, amit persze muszáj világgá is kürtölni, napi egy kérdésnek álcázott kijelentést tenni róla?

Nézd meg. Szinte napi szinten nyavalyogsz itt az oldalon. Megveted a másik nemet (pl. ennek a kérdésnek a leírásában úgy en bloc lenáciztad őket). De elvárod azt, hogy valaki téged mondjuk testi örömökben részesítsen, mert neked ez alanyi jogon jár. Ha ennek csak a tizede megnyilvánul a párkeresésed során a személyiségedben, gesztusaidban, akkor az, hogy esetleg nem szép, az a sokadik, ehhez képest lényegtelen szempont. Ez a viszonyulás, ez a hozzáállás a nők túlnyomó többségét akkor is taszítaná – teljesen jogosan –, ha kinézetre egy görög isten lennél. De van egy jó hírem. Az ember a saját viszonyulását a világhoz, a saját személyiségét képes alakítani. Nem feltétlenül gyorsan, és nem is feltétlenül könnyen, de képes.