Komolyan félek hogy életem végéig egyedül maradok. Mit tegyek?

Nem is tudom hol kezdjem el, elég hosszú kérdés lesz és köszönöm ha valaki végig elolvassa. Huszas éveim elején járó ,,férfi" vagyok. Egy-két éve még volt bennem remény, de az utóbbbi időben napról napra nő bennem az elkeseredettség és a minden mindegy életérzés, főként a társkeresési kudarcaim miatt.

Ha valaki, akkor én kijelenthetem, hogy finoman szólva előnytelen külsővel rendelkezem és ezt mindenki látja rajtam, rokonok-barátok nem szólnak be miatta de az utcán vagy neten sok megjegyzést kapok ismeretlenektől. Rengeteg fizikai és lelki betegségem van és ezeknek a többségén képtelen vagyok önerőből változtatni. Itt most csak párat sorolok fel: számtalan bőrbetegség, súlyos gerincferdülés, lúdtalp, pánikbetegség, szorongás, aránytalan arc. Pszichiáterhez is jártam evégett de úgy érzem semmit nem segített és a kondizás meg hasonló tevékenységek is ki vannak zárva az előbb említett betegségek miatt.

Egészen 18 éves koromig nem jártam senkivel, még egy csók sem volt, semmi. A szüleim sokáig azt hitték meleg vagyok mert nem vittem haza senkit, közben meg soha nem engedtek el sehova és ha át akartam hívni akár egy haveromat még azt sem hagyták... Aztán másik suliba kerültem és összejöttem egy nálam kicsivel idősebb lánnyal. Ez amolyan tini szerelem volt, akkor boldog voltam, de az is fájdalmas szakítással ért véget, mert egyetemre mentem.

És itt nem ,,fullos" meg bomba nőkre kell gondolni, próbálok magamhoz illő társat keresni de egyszerűen nem megy. Én soha nem a szexre mentem hanem komoly kapcsolatot kerestem és szeretnék egyszer családot is de mintha el lennék átkozva és ezt túlzás nélkül mondom. Próbálkoztam megannyi társkeresőn, bárokban, kocsmákban, bulihelyeken, volt osztálytársaknál, de mindez hiábavaló volt.

Elkeseredettségemben az utóbbi években gyakran alkoholhoz vagy drogokhoz fordultam, ezek alatt kb mindent értek ami a kezem ügyébe került, talán épp emiatt hogy elnyomjam magamban ezt a megoldhatatlannak tűnő, számomra zavaró és fájdalmas állapotot, mivel más megoldást nem találtam. Erre egy jó nagy lapáttal rátett a COVID-járvány meg a lezárások is.

Lassan lediplomázok, már munkám is van, de nagyon üresnek és céltalannak érzem az életem pont emiatt, hogy nincs senkim, magányos vagyok. Kezdek belefáradni a sok visszautasításba amit eddig kaptam, úgy érzem nekem ez a sorsom. A külvilág (főleg a családom, közeli ismerősők, haverok) felé próbálok egy pozitív képet mutatni magamról, de belülről egyre jobban felemészt ez az egész. A hétköznapokon munkába menekülök, a hétvégéken, vagy ha több szabadidőm van, akkor önpusztításba, züllésbe. Ilyenkor általában társaságban vagyok, de gyakran egyedül, a négy fal között. Van néhány haverom de ezek inkább ivócimborák meg bulizós figurák, semmi több.

Valódi pozitív tulajdonságomként talán kiemelném, hogy értelmesnek, nyitottnak és empatikusnak tartom magam/tartanak engem, de mindez hiábavaló ha túlsúlyban vannak a többnyire negatív fizikai tulajdonságaim.

Végezetül pedig a kérdés: mit tegyek hogy kikerüljek ebből az állapotból?