Aki fiatalon talál párt magának, annak boldog gyerekkora volt?

A szüleimnek sok mindenért hálás vagyok, de ettől még nem feltétlenül volt boldog gyerekkorom más gyerekek miatt. Nem volt jó kommunikációs készségem, de szerencsére 20 évesen nem éreztem későnek azt, hogy megpróbáljak benne fejlődni.

Ettől függetlenül persze, egy boldog párkapcsolatban élek. A jelenlegi életemmel pedig meg vagyok elégedve.

Érdekes módon a páromnak épp ellenkezőleg volt: neki a gyerekkekkel való kijövés jól ment, de a szülei nagyon elhanyagolták. Erre ő is rájött felnőttként és próbál tudatosan ellene menni. Nyilván nem értünk mindenben is egyet, de én iszonyatosan büszke vagyok rá, hogy milyen környezetből milyenné volt képes válni. És igazából magamra is büszke lehetek.

Ezzel csak azt akarom mondani, amit te is leírtál: tökéeltes gyerekkor nincs, és az élet nem habostorta. De nem szabad azt mondani felnőttként, hogy nincs már remény, és eddig kellett volna, mert sok dologra csak ekkor jövünk rá amúgy. Sok itteni incel konkrétan tagadja, hogy ő fejlődhetne 20-25-30 évesen, vagy pedig azt állítja, hogy már túlságosan nehéz lenne.

Nem. Én egy elég mérgező közeget kaptam a nyakamba, egy alkoholista és egy munkamániás szülőt, válást, számomra borzasztó idegen közeget, anyám új férje is elég idegen volt számomra, óvodás korom óta kilógtam a sorból, sem általános, sem középiskolából nincsenek barátaim, magányos voltam. A féltestvéreimmel sincs különösebben jó viszony.

Valamikor kamaszként, olyan 14-15 éves korom körül döntöttem el, hogy én nem azt az életet akarom, ami felé tartok... Nem akarok olyan házasságot, mint anyámé, nem akarok férfit magam mellé, mint apám, nem leszek senkinek a lábtörlője, de nem is leszek bizalmatlan az emberek felé. Megtanultam megismerni az embereket, felismerni a rosszat, az intő jeleket, és ebből a csomó hányadék tapasztalatból építkezni. És csak minőségi párkapcsolataim voltak, az első 1,5 évig tartott (azért ez 18 évesen nem rövid, és nem rajtam múlott, hogy nem tartott tovább, hanem az ex hozzáállásán), a második 5, most a harmadiknál pedig úgy érzem, révbe értem.

Sosem leszek mentálisan teljesen egészséges, és soha semmi nem fogja pótolni a sok elmaradt dolgot, de mindig lehet másként dönteni, más úton elindulni.

A 3-asnak sajnos igaza van, mindenütt ezt látom. Rettentő ritka, hogy ha korai huszas években összejönnek, akkor együtt is maradnak tartósan.

Amúgy azt is gyakran látom, hogy toxikus családtól kvázi elmenekül a gyerek/fiatal egy párkapcsolatba, amit nem gondol át teljesen, lényeg hogy ne a szüleivel kelljen lennie.

Nekem jó gyerekkorom volt, bár a szüleim válása után tudtam tényleg ismerkedni. Apa eléggé beleszólt a tini gyereke ismerkedésébe (kapcsolatnak nem hívnám). A válásuk után megismerkedtem a (már) férjemmel, akit meg azóta is imád.

Azt viszont hozzátenném, hogy én egyke vagyok, a férjemnek van testvére. Kettőnk közül mégis neki megy nehezebben a kompromisszumkötés.

Érdekes, én épp ellenkezőleg látom. Sokan a rossz családi körülmények és önbizalomhiány elől menekülnek minél előbb egy "biztos" kapcsolatba.

Legalábbis nálunk vidéken ez a tendencia. Jóformán az összes barátom, köztük én is már tiniként belekezdtünk egy komoly kapcsolatba, és a párunkkal együtt. nőttünk fel.

Nekem nagyon nehéz gyerekkorom volt, amit akkor még nem éreztem annyira, a párom mellett jöttem rá mennyire más vagyok és mennyi gyógyulás és tanulás vár rám.

Ő szintén egy érzelmileg instabil környezetből jött, ami nála máshogy nyilvánult meg.

A régi legjobb barátnőm a szigorú apja elől menekült amint tudott, most egy olyan kapcsolatban él, ahol a párja tartja "fogva".