Ha a gyerekkoromból fakadóan szorongóbb, gátlásos vagyok és komoly, akkor felejtsem el, hogy normális, laza, vidám nővel legyek együtt?

A szüleim sosem tudták kimutatni a szeretetüket, ezért nem is éreztem soha igazán szeretve magam, nekik soha az életben nem volt önbizalmuk és belém sem tápláltak sokat. Pedig jó alapjaim lennének az életben boldogulásra, mert értelmesebb, intelligens vagyok, külsőre összességében jól nézek ki, illetve piacképes szakmám van és jól keresek. Édesapám ehhez képest nem viccelek, egy alkoholista segédmunkás és ezzel telt a huszonéves korom eddig főleg, hogy ne olyan legyek, mint ő. A családban a nagyszüleim normálisak, főleg rájuk próbáltam hasonlítani. Persze felnőttként nem akarok már mindent a családra fogni, de főleg ők határoznak meg minket, aztán már csak javítgatni lehet azon, amit ők adtak nekünk az első 15-20 évben. Ebben elég sokat elértem, mert még egyszer tanultam és normális munkám, fizum van, illetve az utóbbi időben kifejezetten más emberek felé nyitott, barátkozós lettem és ez látszik az emberi kapcsolataim minőségében, barátaim számában is. Viszont mégis belengi egyfajta melankólia a mindennapjaimat, nehezen tudok spontán, laza lenni. (De panaszkodós sem vagyok.)

Aki lányokkal eddig sikerült úgy ahogy kapcsolatot kialakítanom (ezek se voltak többéves kapcsolatok), azok mind maguk is szorongásos, gátlásos, vagy pedig egyenesen nagy lelki problémákkal küzdő lányok voltak. Na most oké, hogy hasonló a hasonlóval, csak ezek a lányok még tudatosak sem voltak a saját bajaikkal kapcsolatban (nem akartak rajta változtatni, nem gondolkodtak magukról), szóval úgy éreztem csak visszahúznak a mélybe és egymás rossz szokásait erősítjük. A normális lányoknál viszont sajnos valószínűleg kiérződik bennem ismerkedéskor, hogy ilyen vagyok és tetszhettem nekik ránézésre akármennyire is, de aztán gyorsan kiábrándulnak belőlem, mert én nem vagyok laza, spontán, vidám.