Mennyire látjátok igaznak azt, hogy akinek nincs rendben valami a fejében/életében, az önmaga kiterjesztéseként tekint a párjára és tulajdonképpen vele kompenzálja a saját életét, míg a kiegyensúlyozott szívesebben keres magához hasonlót?

Úgy vettem észre, hogy akinek gondjai vannak az életében a saját dolgaival és emiatt nem rendelkezik bizonyos javakkal (végzettség, vagyon, fiatalság, nyitottság, önbizalom, akár magasság), az sokkal inkább úgy tekint a leendő partnerére, mint aki behozza ezeket a dolgokat az életébe, ezáltal ő is rendelkezni fog azzal az illúzióval, hogy ő is ilyen. Míg aki ki van békülve magával, az nem csimpaszkodásra használ egy kapcsolatot, hanem arra, hogy valódi partnert találjon.

Ezt arra alapozom, hogy:

-a nincstelen, szülei nyakán élő embereknek fontosabb, hogy a másiknak legyen lakása, míg sok egzisztenciával rendelkező embernek ez nem szempont egyáltalán

-a törpenövésű nők sokkal szigorúbban veszik, hogy a férfi legyen 180 fölött, míg sok magasabb nőnek elég annyi is, ha a férfi nem alacsonyabb náluk

-sok öreg hatalmas ügyet csinál néhány évből is és szinte csak a huszonévesekre tekint opcióként (kis túlzással emberként), míg aki méltósággal öregedett meg, inkább a maga korosztályában keres párt és nevetve legyint a fiatalokra, hogy kislány/kisficsúr az még hozzá

-a melósok kérdezgetik itt is folyamatosan, hogy egy diplomás nőnél mennyi az esélyük és ők kötnek a végzettséghez olyan emberi tulajdonságokat is, ami nem releváns, míg egy képzettebb ember nem vergődik arra, hogy a párja magasabban képzettebb legyen, mint ő maga

-egy zárkózott embernek, akinek nincsenek barátai, gyakrabban elvárás a partnertől, hogy legyen nyitott és legyenek haverok, akiken osztozhatnak úgymond

-egy túlsúlyos vagy sovány ember nagyobb ügyet csinál az alakból, mint aki edz. Sok fitt férfi és nő örül az átlagos alkatú partnernek is, de sok átlagos embernek nincs nő kereg segg nélkül és nincs férfi nagy bicepsz nélkül

Mindent összevetve, mintha a szarabbul álló (és ezzel elégedetlen) emberek sokkal válogatósabbak lennének és sokkal kritikusabban állnának a partnerük életében ugyanahhoz a hiányossághoz, amivel ők rendelkeznek. És sokkal több gyűlöletet is hallani a saját kaliberük irányába. Mintha többet várnának, mint amire ők képesek. Míg egy önmagával elégedett ember toleránsabb és általában csak annyit vár, amennyit ő is tud nyújtani (vagy kevesebbet).

Nyilván nem igaz ez mindenkire, de gyakran az a benyomásom, hogy nem csak olyan értelemben akarnak beleülni emberek a készbe, hogy például egy jobbmódú partner mellett ők is jobban éljenek, hanem konkrétan a fizikai adottságok terén is valamiért túlkompenzálnak és keresik a belőlük hiányzó részt is a partnerben, ami számomra érthetetlen.