Elment a kedvem az ismerkedéstől? 19L

Pár éve még jókedvű voltam, pozitívan álltam az ismerkedéshez, mostanra meg tökre elnyanyásodtam. Mindig is az a típusú gyermek voltam, aki születése után nem felsírt, hanem felnevetett. Több dumát is kreáltam, amikor társkeresőre regisztráltam, bár ennek az lett az eredménye, hogy a többi lány / nő lenyúlta és ezzel engem is hiteltelenné tettek, úgyhogy sosem lett semmi hasznom abból, hogy igyekeztem kreativitást belevinni a dolgokba, lehet azért lettem kedvtelen, tudjátok, az a tipikus sült hal. Élettel teli voltam, állataim mindig felvidítottak. Kiskoromban még volt halam is, de sajnos eltűnt. Szegényke... Azóta sem tudom, él-e vagy hal-e.

Próbáltam valahogyan felnőni, hátha az hibádzik. Szüleim akarták, hogy kezdjek magammal valamit, azt mondták tevékenykedjek itthon, süssek pogácsát, kezdetnek az is megteszi. Elég fárasztó volt a tészta kigyúrása közben végig azt ismételgetni, hogy pogácsa, pogácsa, pogácsa, pogácsa - ugyanis azt parancsolták, hogy a pogácsát hajtogatni kell.

Nehéz feladatnak bizonyult így a sütés, de azért megpróbáltam még mást is elkészíteni, például zserbót. Kénytelen voltam venni rádiót hozzá, ugyanis a szüleim azt mondták, hogy ahhoz, hogy finom legyen, kell rá dió.

Végül maradtam a szokásos dolgaimnál, az apró seeeegíííííííítséééégnél, vagyis az alapvető segítségnyújtásnál... Emlékszem, ahányszor boltba mentem valamelyik családtagommal, nekem kellett véleményt mondanom néhány ruhánál, de a pólók, nadrágok katasztrofálisan néztek ki, és én ennek mindig hangot adtam. Viszont a napszemüvegek igazán szemrevalóak voltak. Már amúgy sincs szükség napszemüvegre, hisz megint jönnek a reggeli ködök, amik napközben egyszerűen eltűnnek. Szerintem köddé válnak.

Én így tengtem - lengtem át a felnőtté váláson. Olykor elgondolkodom azon, hogy miért akart engem az apám. Valószínűleg a fasza tele volt már velem.

Maradtam hát a leves főzésénél. Sok minden kell bele: répa, karalábé, zeller, petrezselyem, na de nem akarok zöldségeket beszélni! A lényeg a lényeg, sok minden történt az elmúlt 5 évben, már nem vagyok ugyanaz az ember. Ma is bal lábbal keltem, bár ez függ attól, hogy az ágy melyik felén tápászkodom fel.

Kutyám van, tehát nem mondhatom, hogy a kutya se szeret, így is túlcsordul irántam az imádata, aminek örülök. Ha nem vagyok itthon, olyankor a stafford sír. Viszont mindig itthon vagyok, megvan az örömünk.

Egy ideje emiatt sem ismerkedem, és bár régen láttam embert, nem is vágyom már rá. A többség csak szexet akart, de nemet kellett mondanom, ugyanis hanyatt fekve szédülök, ha oldalra akkor valahogy mindig útban van a kezem, a térdem pedig kattog.

Egyébként hülyén éreztem magamat az efféle párkapcsolatosdinál. Kezdjük a csókkal:

- Ha nem csukom be a szemem, bekancsalodom, ha meg lehunyom, nem látok.

Kéz megfogása:

- Összeizzad. Szeles időben még inkább irritál, mert belefújja a szél a homokot a szemembe és csak egyik kezemmel tudom dörzsölni, ha mégis ki tudom valahogyan szabadítani a másikat, akkor meg beledörzsölöm az izzadságot a szemembe, amiről az előbb beszéltem. Csíp, mint a rosseb.

Valamit csinálnunk KELL:

- Lássuk be, nem nagyon lehet olyasmivel tölteni az időt, ami ne okozna kellemetlenséget. + A kényszeres programoktól befeszülök. Csak lesni egymást szintén kínos. Közösen ülni sem rossz, elvégre közös-ülés az is, de nem túl izgalmas.

És persze úgyis talál bennem valami kifogásolható tulajdonságot, amin hetekig kattoghat.

Úgy érzem, nem nekem való a párkapcsolat, jól szórakozom egyedül. Sok vicces férfival beszélgettem a társkeresőkön is, mint haszontalan mulatság, tökéletes. Egyszer valaki megkérdezte, hogy “hajadon vagy?”

Történetesen nem a hajamon, hanem az ágyamon voltam, de jó kedvre derített!

Most, hogy tudjátok a lényeget és ezennel mindenki derült rólam, kíváncsi vagyok, rajtam kívül ki van még ezzel így.