Muszáj úgy tekinteni a párkeresésre, mint kereslet-kínálat?

Eszembe jutott az Orwell 1984-ben az a jelenet mikor Winston azt mondta O'Briannak, hogy lennie kell emberi természetnek, és nem lehet ennyire elviselhetetlen a lét. Ugyanerre az analógiára gondolok, amikor valaki a kereslet-kínálatra érvényesíti a társkeresést, nem létezik az, hogy csak ezek érvényesüljenek, mert annyi minden van, hogy szimpatikus legyen a másik. Mi van akkor, ha az egyiknek van tapasztalata a párkapcsolatokban, míg a másiknak nincs? Ez ennyire probléma lenne? Ezen lehet dolgozni, hogyha mindkét fél akarja. Probléma lenne az, hogy valaki többet tett le az asztalra, vagy az egyik küllemre szebb, mint a másik? Alapjáraton nem kéne, hogy ilyen lelketlen legyen a párkeresés. Nem úgy kéne hozzáállni a másikhoz, mint egy árucikkhez, hanem, mint emberi lényhez. Attól, hogy kapitalista gazdaság van és az árucikkekre érvényesül a kereslet-kínálat elve, nem kéne ezt a szabályt párkeresésre érvényesíteni. Őszintén ki akar így ismerkedni? Mondjuk szimpatizál veled valaki, úgy nézel rá, mint egy emberre beszélgetsz vele, eltöltesz vele egy kellemes estét, lehet kialakul vonzalom és elcsattan egy csók. Vagy úgy nézel rá, mint egy árucikkre és felméred a társadalomban betöltött szerepét, és nem érdekel a vele eltöltött élmény, hanem az, hogy egy kategória vagytok e? Mert az utóbbi nem természetes.

Szerintem nagyon rossz hozzáállás az, amikor kereslet-kínálatra aljasítják le az emberi kapcsolatokat, ezzel félrevezetni az embereket.