Ha természettudományokban van az a pont, ahol már nem éri meg a befektetett energia az eredményt tekintve, társadalomtudományokban (önfejlesztés) miért nem ismerik el?

Rengeteg dologra képesek vagyunk és egyre több mindenre a tudomány fejlődésével. Képesek vagyunk sípályát létrehozni a sivatag közepén, képesek vagyunk több országnyi energia felhasználásával egyre több dolog mesterséges előállítására, még a fényt is meg bírjuk fagyasztani ( [link] ), de ezeknek nem most, hanem a távoli jövőben lesz jelentősége.

Akinek kellő pénze van hozzá is sokszor megkérdőjelezik, hogy miért nem "hasznosabb" dolgokra költi, mint ilyen kísérleti jellegű valamikre. Pedig ennek még értelme is van, még ha prioritásban tényleg ott is van, hogy amikor valaki már nem tudja hova tenni a pénzét, akkor ilyesmiket kutat.

Ehhez képest a társadalomtudományok, pszichológia és önfejlesztés terén mintha mindig érdemes lenne fejlődni. Mintha teljesen ördögtől való lenne abba az irányba menni, hogy a folyamatos fejlődési kényszerbe való belebetegedés helyett az ember megnyugodjon és arra koncentráljon, hogy neki soha nem lesz senkije.

Egy amputált végtaggal rendelkező vagy gerincsérült embernek még VALÓBAN ad reményt a tudomány, hogy egyszer majd meggyógyul, ami 100% biztos (ha addig nem pusztulunk ki), az egyetlen kérdőjel az egyenletben az időtényező, hogy vajon 10 év vagy 100 év vagy 500 év. De előbb-utóbb a tudomány mindenre fog megoldást kínálni.

És ehhez képest pont az ilyen embereket kezeli úgy a pszichológus is, hogy fogadja el az állapotát, tanuljon meg együttélni vele, ami megtörtént az megtörtént, visszafordíthatatlan, segíti őt a gyászfolyamatban.

Aki viszont külsőre olyan, hogy csak kevés ellenkező neműnek tetszik és azok közül meg a személyisége nem kompatibilis egyikkel sem, az reménykedhet, csak hiába és ahogy öregszik, úgy csökken az esélye mindenre.

Egy halmazelméleti példával: [link]

Ha nincs közös metszet, akkor valamit meg kell változtatni. Ha a külsőt nem tudja, akkor marad a személyiség.

A két oldal közül logikusan azt próbálja megváltoztatni az ember, ami a legkisebb erőfeszítéssel jár, haladva fokozatosan a legnagyobb erőfeszítést kívánó dolgok felé, végül marad, ami nem megváltoztatható (pl. életkor, magasság, hang, bőrszín, stb.)

Illetve nem csak a nehézségi szint számít, hanem az is, hogy az a valami mennyire szalonképes jelleg vagy tulajdonság az össztársadalmi megítélést tekintve.

Akinek fiatalon is hiányos a fogazata, vagy elhízott, esetleg az alapvető higiénia sincs meg, az gyárthat akár egy életen keresztül önigazolást, hogy "bezzeg a teljes populáció x és y tagja mégolyanabb és mégis van egy olyan párja, akit ő bizony elfogadna magának", de ettől még nem nehéz belátni, hogy van azért létjogosultsága a fejlődésnek, már csak önmaga miatt is.

Akinek szélsőséges nézetei vannak is érdemes végiggondolni, hogy mennyire ragaszkodik hozzájuk. Illetve főleg miért ragaszkodik hozzájuk. Könnyen lehet, hogy sok esetben csak kifelé irányuló megfelelési kényszer van mögötte.

De, ahol nincs különösebb probléma a külsővel (és ezt mindenki megerősíti a környezetben, még a legkritikusabbak is olyanokat mondanak, hogy vegyél ilyen-olyan márkás ruhát, sportkocsit, kéne rád pár tetoválás, amik mind teljesen életidegenek tőled), ott elgondolkozik az ember, hogy érdemes-e még tovább kísérletezni.

Ha a személyiséggel sincs semmi probléma és csak olyan téren szélsőséges a gondolkodásmód, ami annyira a részed, hogy meghasonulással járna a megváltoztatása, ott is felmerül a kérdés, hogy van-e értelme. Ilyen a racionalitás (az emberek 15%-a racionális csak) vagy a pénzügyi tudatosság (ott se sokkal nagyobb az arány). Ezek már önmagukban behatárolják a lehetőségeket és akkor még jön a többi preferencia.

És arról még nem beszéltünk, hogy míg a tudományos fejlődésben mindennek van értelme, mert lehet, hogy valamiből több száz év múlva lesz valami, addig az egyén élettartama erősen behatárolt, az aktív évek meg főleg.

TLDR;

Miért nem lehet egyszerűen az elfogadást segíteni és mentorálni, a változásra kényszerítés helyett?

Utóbbira ott van maga az élet, ahol tényleg valamelyik sarkvidékre kell menned vagy egy erdőbe remeteként kiköltöznöd, hogy ki tudd zárni az életedből a párkapcsolat vágyát. De még ott is amilyen peches vagy, látni fogsz jegesmedvéket vagy mókusokat közösülni... és ez újra feltépi a sebeket és végigpörög az életeden az elmúlt egyre több év magányosan vagy kapcsolatkezdeményekkel való próbálkozással teli fájdalmas időszak.