Készült valaha átfogó statisztika, hogy a szingli nők hány százaléka az, aki a következő kettő közül egyik kategóriába sem esik bele?

Nem értem miért gondolják azt a nem kutyasok a kutyasokrol hogy nekünk ők gyerek pótlék.

Sose tartottam cukinak a babákat. Az óvodás korú gyerekeket hamarabb de azt se mindet.

Van kutyám, de nem zaras, masnis retikülös hanem nagy testű. Igen, néha az anyjakent hivatkozok magamra. De nincs elmezavarom, nyilván tudom hogy nem vagyok az.

Tény hogy gondoskodni kell róla mint egy gyerekről, de ő inkább egy társ, egy barát mint gyerek pótlék.

És igen, vannak ember barátaim is, de mindenkinek megvan a saját élete. Nem varhattam el hogy még én szingli voltam ők meg nem akkor is legyenek ott körülöttem, ne érezzem magányosnak magam.

Erre pedig a kutya nagyon jó volt. Hisz neki a gazdája az élete.

Szóval kölcsönösen jó ez mindenkinek és egyáltalán nem beteges viszony. Nem alszik az ágyban de bejárása van a fürdő kivételével mindenhova.

El tudod képzelni mennyire hidegen hagy ha ez valakinek nem tetszik??

Ezt a kettőt kifejtenéd jobban?

"sem a testüket féltő óvónők, dadusok, akik mindent megtesznek, hogy babázhassanak"

"sem akiknek csak a karrierépítés az első, de aztán kapuzárási pánik tör rájuk, hogy mégis kéne már gyorsan."

Ez ugye 48 éves kor előtt nem derül ki, tehát honnan tudhatnánk valakiről, hogy ez meg fog-e történni vele bizonyos életkor után?

És még örökbe fogadni is lehet.

Az ember vágyai változnak.

Pl. 20 évesen még nem akartam tanulni portugálul, 35 évesen meg igen.

33 éves koromig nem akartam hörcsögöt, aztán meg igen, és volt 2 hónapig, aztán mégsem, mert éjszakai állat és nem tudtam velük együtt élni.

én nem akarok gyereket és nem is kompenzálok semmivel, de nem tudom ez mennyire gyakori. valószínüleg annyira nem, bár mostanság elég sok helyen látok olyanokat akik szintén nem akarnak

bennem nincsenek ilyen gondoskodási ösztönök, egyetlen növényem van ami tútéli mellettem :D

Nincs túllihegve a biológia, van akiben nagyon erős vágy él egy gyerekre. Bennem a huszas éveim elején alakult ki és nagyon durván akartam gyereket. Nyilván nem vagyok egy buta liba és nem szaladtam bele semmi meggondolatlan dologba, de nagyon vágytam rá, és nem volt rajtam társadalmi nyomás. A családom az ilyesmivel nem foglalkozik.

25 évesen ismertem meg a férjemet, aki nem akart gyereket, így szép lassan el kellett fogadnom hogy ha vele maradok, nem lesz. Nehéz volt, néha konkrétan arról álmodtam, hogy terhes vagyok. Aztán harminc körül már lecsendesedett ez. Amikor 33 évesen teherbe estem,már én voltam kikészülve ettől, nem a volt férjem. Én már lemondtam róla erre tessék.

Nos, imádom a lányomat és negyven körül megint volt egy kapuzárási pánik, hogy szeretnék még egyet, mielőtt vége a dalnak. De akkor már egyedülálló voltam. Sokszor konkrétan arról fantáziáltam szexuálisan, hogy teherbe esem. Aztán negyven fölött mintha elvágták volna. A testem küldte ezeket a jelzéseket amikor készen állt az anyaságra, nem rágta senki a fülemet.

Tudom, hogy vannak nők akikben ilyen vágy nincs, de attól még a többi nem feltétlenül társadalmi nyomásra vállal gyereket. Ki igen, ki nem. A testünk jelzi, amikor készen áll, ki hallgat rá, ki nem, ki érzékenyebb erre, ki nem.

"A testünk jelzi, amikor készen áll"

Nem bántásból, de a saját tested jelzéseit érzed csak, nem tudod, hogy mindenkinek jelez-e.