Lenne értelme megpróbálni vele még egyszer?

A hosszú kifejtést ha nem akarod elolvasni, akkor az utolsó sorban összefoglaltam az esszenciáját a történetemnek.

Kezdjük a lényeggel: incel vagyok. 27 évem alatt a nők még rám nézni se voltak hajlandók, ha valakihez egyáltalán csak beszélgetni odamentem volna munkahelyen, már akkor látszott rajta, hogy feszeng, meg hogy hagyjam már békén. Társkeresőn haszonló sikeraránnyal lehetett számolni, itt valami 150 levélre érkezett 0 válasz, illetve Tinderen nagyjából 5000(!!!) jobbra húzásból lett kb. 20 párom, akiből 2 kivétellel mindenki vagy törölt azonnal, vagy nem válaszolt, vagy 1-2 szóban válaszolt.

Mígnem aztán tavaly decemberben összeszedtem életem első barátnőjét - vagy inkább ő szedett össze? A lényegen nem változtat. Eleinte minden hepi volt, csak ez az állapot össz-vissz 1 hétig tartott nagyjából. Na jó, lehet, hogy 2 is volt az. Utána szépen lassan előjöttek a problémák; "szép lassan" alatt pedig azt értem, hogy egyszerre kibukott minden. Az egy dolog, hogy külsőre nem igazán tetszik a hölgy, mert sajnos abba már beletörődtem, hogy olyan párom sose lesz, akihez ténylegesen vonzódok. A nagyobbik probléma, hogy lelki terrorban tartott. Korlátozott a szabadságomban, a hobbimmal sem foglalkozhattam mellette (hiszen azt az időt vele is eltölthettem volna, másra nem volt szabad koncentrálnom), és a legapróbb dolgokért is én voltam a hibás, a saját szavaival élve "az egyetlen hibája az volt, hogy túlságosan szeretett" (lol). Nyilván én sem vagyok tökéletes, hibáztam én is, mint ahogy mindenki, nekem sem szuper a természetem, de én ezt elismerem. A rá eső részt viszont tagadta mindig és ilyenkor valami önsajnáltatással és mártírkodással jajgatott, illetve engem passzív-agresszív hangulatkeltéssel provokált addig, amíg nem mondtam neki olyat, amit magam ellen tudott fordítani. Na, mindegy, szóval nem voltunk egy álompár, ez a lényeg, 4 hónap után szakítottam vele. Ja igen, egyébként ő elég erőteljesen éreztette velem, hogy neki gyerek kell, hiszen 33 évesen kezd kifutni az időből. Szóval nem a személyemre tartott igényt, hanem egy spermadonort keresett (a szó legszorosabb értelmében kimondta, hogy "nem a külsőd miatt vagyok veled, de ez sose volt titok"), aki történetesen emellett el is tartja őt és a hipotetikus gyerekét, hiszen egyébként ennyi idősen ilyen-olyan kifogásokra hivatkozva, de valahogy elérte, hogy az életében nem dolgozott még soha semmit.

Mókás viszont, hogy ő azóta is keres engem, pedig sokszor elzavartam hol békésen, hol nagyon nem kedvesen. Minden ilyen alkalommal bebizonyosodott, hogy ő semmit nem változott és nem is hajlandó változtatni, mert szerinte ő tökéletes, viszont nekem hála pszichológushoz jár azóta is. Ép eszű ember hagyná a fenébe, ahogy tettem én is hónapokon át. Csakhogy van egy kis bökkenő: a statisztika ellenem dolgozik. 27 évesen még mindig szűz vagyok (technikailag vele sem feküdtem le, bár voltak dolgok), "kövér" vagyok, és ha a nők ennyi ideig nem voltak hajlandók még leköpni sem, vélhetően ezután sem fog mindez egy csapásra megváltozni. Fejben elkezdtem írni egy listát, hogy mi szólna a kapcsolatunk mellett és ellen. Pro nem volt sok, semmi mást nem tudtam kiötleni érvként, mint hogy nem lennék egyedül, ami a társadalmi megítélésemen, és talán az önbizalmamon is növelne; 0%-ról 100%-ra nőne a szüzességem elveszítésének valószínűsége; emellett lenne valaki, akivel közösen bízhatnánk egymásban... már ugye, ha én még képes lennék bízni benne... A negatív oldalon ehhez képest millió meg egy tétel szerepel, köztük olyan elhanyagolható dolgok, mint hogy kikészít idegileg, meg hogy egyértelműen nem én kellek neki. Még egyszer mondom, egyáltalán nem vagyok tökéletes én sem, és az én negatív tulajdonságaimat is lehetne sorolni órákon át, bár én legalább szemellenzőt rántva az áldozatszerepbe nem bújtam soha.

TL;DR

Van-e értelme olyan kapcsolatnak, amiben a vonzalom minimális, lelkileg pedig ki fogok készülni, figyelembe véve, hogy az eddigi tapasztalataim alapján vagy ez jut nekem, vagy az örök magány és az örök szüzesség?