Hogyan lehet azon túllépni felnőtt módjàra, hogy akibe szerelmes vagy, csak barátként tekint rád? Mitől lesz könnyebb felejteni, ha mindennap látod (egy munkahely)?

Ezért nem IS, ALAP, hogy a melóhelyen nem ismerkedünk.

Még rosszabb lesz, ha majd végig kell nézned, hogy összejön valakivel ott, és mennek a fénymásolóba dugni.

Honnan tudod hogy csak barátként tekint rád? Megkérdezted? Vagy félsz megkérdezni?

Vagy ő fél, hogy nyisson feléd, mert ő is félénk és fél az elutasítástól?

Nézd, kedves kérdező, én csak magamból tudok kiindulni:

Az én szótáramban férfi-nő barátság nem létezik, ha kitör a 3. világháború, akkor sem! Szóval, ha a helyedben lennék, megmondanám neki (személyesen, nem pedig mással üzengetve dedós, gyáva módon, mert akkor ő talán a munkában is így sumákol, de ez már más téma...), hogy sajnálom, de nem kérek a barátságodból. Talán nyers lenne neki, de ahogy én is megérteném az ő álláspontját, úgy ő is értse meg az enyémet. Én elismerem, hogy a szerelmet nem lehet kierőszakolni, de! A barátságot úgyszintén nem lehet, én meg barátként nem tudok rád tekinteni. Nekem csakis kizárólag férfi barátaim vannak, a nőkre csupán, amennyiben nem szerelem, munkatársként, ismerősként, szomszédként meg miegymás stb... tekintek.

Az említett munkatársaddal, onnantól kezdve csak köszönés és más semmi! (vagy még köszönés sem, de az már lehet, bunkóság lenne, habár ha abban egyeztek meg, akkor nem az)

Ha pedig nagyon kínos lesz, mivel egyikőtök sem megy el, akkor ki kell valamit kitalálni, hogy legalább ne függjön össze a munkátok, ne kelljen együtt működni.

Én így tennék a helyedben, de ez csak az én személyes elvem/hozzáállásom.

Én úgy lépnék túl hogy egy másik párt szereznék magamnak, miközben barátként "megtartom" a barátot.

A "megtartom" ebben a környezetben sértőnek hangzhat, de én úgy értem hogy barátilag meg mindenhogy megadnám a támaszt, szeretetet, ilyesmit.

Én magam is úgy vagyok hogy párom szakított velem és csak barátként tekint rám, én pedig még mindig őt szeretem. Már több párkapcsolattal is próbálkoztam de kudarcba fulladtak mert túl követelőző és erőszakos vagyok (kezet sose emeltem lányra, az főbenjáró bűn), emellett mindig elvártam hogy azt a szeretetet kapjam meg amit régen megkaptam, nem kevesebbet.

Nehéz a helyzet mert még mindig szeretem. Ha mást keresek akkor nem ővele erőszakoskodnék, de ha meg másom van, akkor pedig mással erőszakoskodom és ez nekem fáj hogy egyáltalán ilyen vagyok.

Ha nem érzem magam szeretve, pánikba esek és szeretetet követelek ki magamból. Ha a környezetemben csókolóznak, a páromtól elvárom hogy én is legyek megcsókolva.

A szexualitás pedig számomra több mint aktus, a felszabaduló romantikus érzelmekre vágyom, az intim közelségre. És ha nem kapom meg, attól rettegek hogy sose fogom. Ezek vezettek ahhoz hogy erőszakos vagyok és ezért szakított velem és soha nem fogom tudni jóvá tenni.