Van olyan felnőtt férfi, aki el tudná viselni, ha lassan alakul ki egy kapcsolat?

Sajnos a legtöbb mentális betegség nem úgy működik, hogy elmegyek egy pszichológushoz és pár hét múlva már teljesen normális leszek, hanem egy életen át fogok vele küzdeni. Sem magamat, sem másokat nem szeretnék azzal áltatni, hogy valaha is "normális" leszek, hiába igyekszem.

Nem arról van szó, hogy évekig szeretném húzni a dolgokat, de addig pl nem tudnék szorongás nélkül szexelni valakivel, ameddig nem tudom biztosan, hogy nem fog utána lelépni, nem csak erre kellek neki, nem fog megalázni és nem fogja a haverjainak elújságolni sörözés közben, ha nem úgy csinálom, mint egy prosti és hasonlók. Szóval nem az első egy-két randin, pár nap ismeretség után fog megtörténni a dolog.

Elsősorban olyan párra vágyok, aki nem csak "elviselné", hogy ilyen vagyok, hanem az egyik válaszolóhoz hasonlóan ő is ilyesmi igényekkel rendelkezik.

#10 és akik ilyeneket írnak: vagy csak szimplán rosszindulatúak vagytok, vagy nem értitek (/nem akarjátok érteni) a problémát. Nem erőszakoskodok senkinél, nem nyomultam soha egyetlen férfinál sem, abban a pillanatban, ahogy azt érzem, hogy nem vagyok megfelelő/elég valakinek, többet már nem is fog hallani rólam, nem kell "megkímélnem" senkit.

Akinek pedig fogalma sincs a pszichiátriai témákról, az legyen szíves ne dobálózzon bullshit közhelyekkel, hanem lapozzon a következő kérdésre. Sosem fogom tudni "rendbe hozatni magam", bármilyen kezelés ellenére mindig ilyen leszek, nyilván lesznek jobb és rosszabb időszakok, de így születtem és életem végéig ilyen is maradok, ezt én elfogadtam és csak olyannal lennék együtt, aki szintén tudomásul veszi a dolgot. Nyilván engem is zavar és igyekszem tenni ellene, de ez nem olyan, mint egy fertőzés, hogy beszedek rá pár szem antibiotikumot és rendben leszek.

Megint leírom: akinek fingja sincs a témáról, az legyen szíves ne szakértsen, mert csak saját magát teszi nevetségessé. Akkor válik valami betegséggé, ha már negatív hatással van az illető életminőségére. Én is áltattam magam elég hosszú ideig azzal, hogy tök jól érzem magam egyedül, nincs szükségem barátokra, emberi kapcsolatokra, mert könnyebb ezt mondogatni magamnak és másoknak, mint azt, hogy ha akarnék sem tudnék kezdeményezni és köszönőviszonynál közelebbi kapcsolatokat kialakítani. Bizonyos dolgokról tehetek, de van, amiről nem, annyi biztos, hogy születésem vagy kora gyerekkorom óta fennáll a dolog, mert már óvodás koromból is csak a szorongásra emlékszem.

Ha valaki nem igyényli a mély lelki dolgokról való beszélgetést és a partnere sem, akkor semmi probléma, legyenek boldogok, de azért nem ez az általános. Akármennyire is a nők a "lelkizősebb" nem, a férfiak nagy részének sem elég, ha csak felszínes témákról van szó egy párkapcsolatban.