Lehet boldog az ember olyannal akihez nem vonzódik? Csak hozzààllàs kérdése?

Tehát nincs testi vonzalom, nem érzel semmit simogatàsnàl, ölelésnél, a szex is csak fizikai értelemben jó azáltal hogy orgazmus lesz a végén. Viszont amúgy minden rendben van, sokat nevettek, sokat beszélgettek, tényleg igaz társak vagytok. Csodàlatos érzés hogy végre te is számítasz valakinek, hogy van kivel programokat csinàlni, van kivel törődni, hogy végre vége a sötét magányos éveknek. És talán még csalàdotok is lehet, amiről már rég lemondtàl a magànyos években. (Nő vagyok, majdnem 30 éves, szeretnék kisbabát egyszer) Ez egy olyan téma amire az emberek többsége egyből ràvàgja, hogy dehogy alkudnék én meg, vàrnék az igazira, vagy inkább egyedül jobb lenne. De ezt ugye mindig olyanok mondják, akiknek nincsenek parkeresési gondjaik, fél évnél tovább soha nem maradtak egyedül, vagy ha igen, akkor saját döntésből, nem amiatt hogy nem áll szóba velük a másik nem. Szóval ha ilyen értelemben nézitek a kérdést, hogy évek óta egyedül vagytok, előtte egy rövid kapcsolat volt, az előtt szintén évekig egyedül, nem vagytok túl kelendőek, akkor sem fogadnàtok el egy vonzalom nélküli párkapcsolatot? Ami lehet utolsó esély az élettől? Ma pont ezen gondolkoztam, hogy lehet ez a baj az emberekkel, ezért az a sok válás, a sok félcsalàdban felnövő gyerek. Mert ha elmulik az a hatalmas vonzalom, és elkezdenek simán csak emberként tekinteni a párjukra, akkor az már nem is jó, nem is kell, tönkrementnek van minősitve.