Van ebből kiút? Nagyon elszúrtam.

Természetesen van "kiút" ebből a felfokozott, negatív érzelmi állapotból, és ki is fejtem, hogy mi az.:)

Minden emberi kapcsolat, legyen bármilyen is a minősége, "tükör".Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy az emberi kapcsolódásainkban megélt viselkedéseink, és az ezekre kapott reflexiók, reakciók megmutatják, hogy milyen emberek vagyunk, milyen fejlődéslélektani elakadásaink vannak, mennyire tudunk harmonikusan működni, és ezekből logikusan következik, hogy megmutatják miben érdemes fejlődnünk egy jobb életminőség elérése céljából, ahol az emberi kapcsolataink egyensúlyban működnek.

Ezen szemléletmód egyik fontos, lényegi eleme, hogy megértsünk valamit:

A személyiség egy folyamat eredménye.

Ilyen formán tiszta és világos, hogy fejleszthető.Ha folyamatokban gondolkodunk, akkor érdemes önelemzésbe kezdve visszafejteni az életünkre negatív hatást gyakorló öntudatlan viselkedéseink lehetséges okait, hogy önmagunkat új impulzusokkal ellátva a kívánt személyiségszerkezet, a számunkra előnyös tulajdonságok kibontakozását támogassuk.

Nyilvánvaló a te esetedben, hogy "hiánymotivált" lehetsz, tehát öntudatlanul egy olyan figyelmet, szeretetet, elfogadást hajszolsz, amit nem kaphattál meg gyerekkorodban.Rendszerint az ilyen viselkedés mögött ezt találjuk a leggyakrabban, de persze lehetnek egyéb, más körülmények.

Szóval megkérdezem:

Milyen volt a gyerekkorod?Apád elfogadott-e lánygyereknek, elég figyelmet kaptál-e?Volt-e olyan, hogy megszakadt, akár csak rövid időre a kapcsolódás a szüleiddel, amikor vártad anyádat, vagy apádat, de nem jöhetett?Tegyük fel elméleti példaként, hogy például kórházba kerültél kiskorodban allergia miatt, és nem engedték be hozzád a szüleid.Ilyesmikre gondolok.

Két dolgot tudok mondani.

Az első, hogy 24 éves létedre elsütöttél pár igencsak bölcs gondolatot, amit én a probléma megoldásának szempontjából különösen fontosnak tartok.Például:

"apukánk sokszor bántott minket érzelmileg. Fizikailag soha, viszont mindig megsértette az önbecsülésem, nagyon önbizalomhiányos lettem, de nem hibáztatom már ezért."

Ez nagyon fontos.Ugyanis mindaddig amíg neheztelnél rá, annak a gyermekkori helyzetnek lennék a szolgája, de amint meg tudtál bocsájtani neki, keletkezett egy, a helyzettől teljesen független, szabad ember, aki harag nélkül tudja élni az életét.Ez jó!:)

A második dolog, hogy ezen gyermekkori helyzettől ha érzelmileg függetlenné is váltál, okozati szinten mégis a viselkedésed része, amit most igyekszem neked megvilágítani.

Azzal, hogy azt mondod:

"Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az elmúlt két hét ő csak hátrált, én meg egyre csak nyomultam, erőltettem a dolgokat, úgy értve, hogy nem írt, akkor rá írtam."

illetve azt, hogy:

"itt már rég kapcsolnom kellett volna, hogy hátrébb kellene lépnem, és nem elébe menni a dolgoknak, mert konkrétan beletoltam a szakításba és megaláztam magam."

gyakorlatilag ugyanannak a problématengelynek a másik végére kerülsz, ugyanis ezekkel a szavakkal az apádnak való megfelelési kényszeredet viszed bele a férfiakkal való kapcsolatba, és azon töröd a fejed, hogy miképpen tudnál számukra megfelelő módon viselkedni, hogy elfogadjanak.Ez azért előnytelen, mert ezáltal lemondasz a valós igényeidről, és könnyen perifériára szorulhatsz a saját életedben, és nem leszel tényező a kapcsolataidban.

A felismeréseid, hogy valamit nem jól csinálsz, azok nagyon jók, viszont ne ess át a ló túloldalára.:)

Ugyanis a te életedben neked kell az elsőnek lenned.