Miért vagyok ilyen jégszívű p****csa?

Azt hiszem alkalmatlan vagyok egy kapcsolatra.

Általánosságban szerintem semmi nagy gikszer nincs velem, egy nagyon zárkózott ember vagyok, de jó megfigyelő is, emiatt tudom ki az a pár ember, akit viszont tényleg érdemes beengednem az életembe, (barátilag!) emiatt nem érzem magányosnak magam szinte sose, megelégszem a pár baráttal, és nagyon szeretek egyedül lenni, sőt szükségem is van rá.

És a zárkózottságomban nincs semmi érdektelenség, ez fontos, mert emiatt nem értem magamat romantikus témában. Ugyanis kérdezni elképesztően szeretek, nagyon figyelek az emberekre, nagyon át tudom érezni ami bárkivel van, és abszolút elfogadó vagyok.

Plusz ami még furává teszi a történetet, hogy egy nagyon nagyon szenvedélyes, érzelmes és nyugtalan ember vagyok, tényleg nagyon szenvedélyes tudok lenni kb bármivel kapcsolatban.

Szóval most jön a NAGY DE... (ahol garantáltan ellenszenvessé válok, de hát ez az igazság)

Egyszerűen egyetlen fiú sem tud lekötni úgy, hogy komolyan akarjak tőle valamit, el sem tudom képzelni, hogy bárki valami szenvedélyféleséget váltson ki belőlem, akármit, csak egyszer az életben tudnám mondani valakire, hogy hű, ez valami más mint amit eddig láttam.

Amíg csak egy random emberként van jelen az életemben az adott fiú, addig érdeklődő vagyok, meg kedves, és nagyra tudom tartani, de amint arra kerülne a sor, hogy ,,ismerkedjünk’’ annyi is volt a dolognak. Egyszerűen minden fiút annyira tudok unni, ugyanazok a sémák az ismerkedésben, ugyanaz a kamaszfiús életszemlélet, ugyanazok a bókok, amiket csak azért mondanak, mert azt úgy kell csinálni, mert a romantikus filmekben is úgy csinálják. Mintha direkt egyformán viselkednének, nem tudom, azért-e, mert kamaszok és kis hülyék, vagy mi a gond, de unalmasan kisfiúsak és hát nem tudom. Lehet nem ez a gond.

De amint elkezd az adott illető beszélni, rájövök, hogy igen, ezzel a fiúval az ég világon semmi gond nincs, aranyos, vagy éppen szexi, kedves meg jó ember, de ha kicserélnék egy másik ugyanígy abszolút jófej emberre, ugyanott tudnám folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk, és nem érdekelne, hogy kicserélték, és aztán akárkire lecserélhetnék őt is, és az is totál hidegen hagyna. Nem érdekelne egy kicsit sem.

Szinte minden embert akivel találkozom, valmilyen módon fantasztikusnak tartok, de soha senkivel nem jönnék össze közülük, egyszerűen nem érzek semmi ilyesmit. A baráti kapcsolataimban nincs ilyen élményem, mert ott nekem semmi közöm ahhoz, hogy az illető milyen szinten ,,érdekes’’ vagy mennyire passzol hozzám, az egy sokkal lazább dolog.

Nem első benyomás alapján jutok erre a döntésre, van bennem hajlandóság arra, hogy részletesen megismerjem a másikat, illetve tudom erőltetni, hogy de igenis adni kell jó sok esélyt. És nem a nagy szerelemre válok, híve vagyok a lassan kialakuló nem Rómeó és Júlia típusú szerelemnek, ha az jönne az életembe, nem igazán kajáltam be Hollywoodot.

De ez nem jelenti azt, hogy összejöhetek tiszta lelkiismerettel valakivel akinek azt tudnám mondani a kapcsolatunk bármelyik pillanatában, hogy nem érdekel, hogy veled vagyok-e vagy valaki egész mással, mert ennyire sem tartalak érdekesnek. Ez kegyetlenség lenne tőlem, és nagyon nem fair. Ráadásul, ha nem is bántana a lelkiismeret, akkor is irtózom belemenni egy ennyire tartalmatlan kapcsolatba.

Voltak randijaim egy olyan sráccal aki modellkedett, szóval megtapasztalhattam, hogy a kinézet valahol az utolsó pontok egyike azon a listán, hogy engem mi érdekel... Ha egy vézna béka szerű srác ,,csúnya’’ srácnak olyan kisugárzása lenne, hogy meglepne valamivel, és olyat tenne, amitől érdekesnek találom, hát ásó kapa nagyharang, úgysem szépségversenyre nevezzük be őt, hanem párkapcsolatot próbálunk kialakítani, akkor meg minek. Legyen ápolt, ne legyen durván elhízva, azt slussz.

Van egy srác akit a világon az egyik legjobb embernek tartok, tényleg kevés okosabb, jobb lelkű, kedvesebb embert láttam, még jól is néz ki, kb mindenben tökéletes és NEM ÉRZEK IRÁNTA SEMMIT. Mert semmi nem teszi kiemelkedővé a számomra. Fantasztikus ember, de ez nem indokolja, hogy pont vele legyek, mert nem a tényszerűen megfogalmazható értékei alapján szeretek bele bárkibe, ez egy érzés, aminek nem lehet megparancsolni logikus érvek alapján, hogy legyen, ha nincs nincs, és nekem nem jön.

És nem vagyok leszbikus, sem aszexuális, sem aromantikus, voltam már szerelmes és nem nő volt az illető (idősebb volt, nem is tudott róla, ezért nem számítottam bele a sztoriba) plusz abszolúte képes vagyok felizgulni, ezzel nincs problémám.

A barátaim mindig bíztatnak, hogy csak vagyok annyira boldog az életemben, hogy ne akarjak feltétlen beleugrani egy kapcsolatba, mert ,,szükségem van rá’’, és emiatt van ez. Plusz mondják, hogy ,,engem nagyon meg kell hódítani, de ha valakinek egyszer megnyílok, az valami nagy dolog lesz’’ hát nem tudom...

Nem tudom, nekem ez kicsit hízelgésnek hangzik, emiatt kérdezem elfogulatlan emberektől...

...Hogy mégis mi a jó élet bajom van nekem?!

Mondanám, hogy csak jófej válaszokat várok, de nem mondom, mert tudom, hogy erre megérdemelek hideget-meleget, de hát nem akaram szépíteni az igazságon.

(Hivatalosan már ebbe a kategóriába tartozom, szóval gondoltam, miért ne kérjem érettebb emberek tanácsát)