Ki akar szándékosan egyedül maradni?

Én a szerelmet szeretném elkerülni, mert fájdalmas dolog. Nem tudok hinni benne, egyszerűen borzalmas dolog, kiváltképp a viszonzatlan, ha több is ér egyszerre, akkor meg egyenesen kiszakít egy darabot a lelkedből. Nagyon necces ez a dolog, eleve nem szabad olyan közegbe kerülni, ahol sok lánnyal találkozhatsz, mert egy idő után megtörténik a baj, arra fogsz felébredni, hogy tetszik egy csaj, de kur@@ra, és nem tudsz ellene tenni semmit. Irigylem néha a szerzeteseket, buddhistákat, akik egy magasztosabb cél érdekében képesek félre tenni a testi, és lelki vágyaikat, legyőzik magyarán mondva. És emellett még hasznos munkát is végezhetnek. Ha belevinnék egy fantasyt vagy sci fi-t akkor a Jedikhez tudnám hasonlítani a dolgot. Ők is legyőzték a vágyaikat, mind a testi, mind a lelkit (kivéve Anakin), és jót cselekedtek, a gyengébbek védelmére használhatták a képességeiket. Ilyenkor kár, hogy átlagos ember vagy, mert találkozol egy értelmes lánnyal, összeismerkedsz vele, és már azon találod magad, hogy belehabarodtál, vagy legalábbis egy idealizált képhez.

Csalódott, hitehagyott F.... :)

Senki, max feladja.

Én viszonzatlan szerelem után érzem azt hogy elég volt. A hármas nagyon eltalálta, azóta se érzem azt mintha egykori önmagam lennék, érzem hogy egy lyuk van a lelkemen. Főleg ha az együtt töltött szép időkre visszaemlékezek, aztán arra ahogy vége lett... Eleinte aludni is alig tudtam a fájdalom miatt, mostmár jobb, de ha plátói szerelmet idealizáló zenét, filmet, akármit látok még mindig elkap a hányinger, mert fogalmuk sincs hogy mivel hülyítik az embereket, főleg a fiatalokat.

Aki túl sokat szenvedett és/vagy látott már életében.

Nem jó egyedül. De az sem sokkal jobb, amikor 15-20 együtt töltött év után, már nem fiatalon, de még nem is annyira öregen dől romba az életed, és a pokoli fájdalom mellett esetleg még a megélhetésed, lakhatásod, gyerekeid is veszélybe kerülnek. Egy gyakori példa a sok közül. És még annyiféle módon és mértékben tud összetörni egy embert ez a kapcsolatosdi...

Van, aki inkább úgy van vele egy idő után, hogy megteremt magának egy viszonylagos stabilitást (lelkileg épp úgy, mint anyagilag), és azt már fel nem adja senkiért, semmiért.

Több ilyet ismerek, de egyikük sem itt nyafog és egyikük sem egy szerencsétlen "incel" vagy mi a p*csa, hogy ő most dacból eldöntötte, hogy egyedül lesz. Hanem tényleg, tudatosan döntöttek így: pl. olyan hivatást választottak, amiben nehezen fér meg a család, meg egyszerűen így érzik jól magukat.

Ez egyébként nem jelenti azt, hogy magányosan ülnek otthon, van társaságuk, csak nem akarnak kapcsolatot.

Nekem elveszett a hitem. Nem akartam soha , csak egyetlen embert az életembe , kicsit nagyon naiv elkepzeleseim voltak.

Nyilván nem működött , ahogyan nem működött meg utána három másik kapcsolat sem.

Az utolsó szakítás nagyon betett. Pedig az még csak nem is volt olyan hosszú kapcsolat , az előtte lévők több évig tartottak.

Nem tudom elképzelni , hogy valakivel majd tényleg sikerülhet, és marad is ,lesz közös családunk.

Nem visel meg az egyedüllét. Nem vagyok magam alatt stb. Ha a jövőbe nézek magamat latom , egyedül.

Mindig elég magányos fajta voltam, gyerekkorom óta. Az a "baj", hogy túlzottan vonz a női szépség, az erotika, a női hang, viselkedés, gondolatok, és minden, amit csak a nők tudnak megadni, ezért nem tudtam teljesen kiiktatni a párkapcsolatokat az életemből. Voltak barátnőim, és néha hosszútávon amolyan lány játszópajtásaim. Szerettem őket, szerelmes is voltam néha, de egyikük mellett sem kötöttem ki örökre. Azt éreztem, hogy velük mindig feszít az idő, ketyeg az óra, egyre égetőbbé válik a kérdés - még ha nem is mondták, mikor veszem el őket feleségül, mikor lesz gyerekünk, és ez a nyomasztó sürgetés rettenetesen frusztált. Szeretek a hobbijaimmal foglalkozni, olykor napokra eltűnni a világ elől, vagy kivonulni fotózni a természetbe, és ezeket a vágyakat egy klasszikus nő nem érti meg.

Valószínűleg sosem változom meg, de ez nem is célom. A női jelenléttel színesített magányra rendezkedtem be. Hacsak egyszer nem kerül látómezőbe egy hozzám hasonló jelölt, akivel képesek vagyunk egymást inspiráló módon szinkronizálódni.