Túl jó voltam neki? Most utálom magam.

Megpróbálom olyan röviden összefoglalni amennyire csak lehet. Voltam már depressziós ezelőtt gyerekkori traumák és otthoni dolgok miatt. Jelenleg 24 vagyok és ha jól emlékszem legalább másfél évembe, rengeteg akaraterőbe, terápiába és gyógyszerekbe telt hogy kimásszak belőle, mire végre újra láttam értelmét az életnek és elkezdtem felfelé ívelni.

Eközben az ívelés közben megismertem egy csajt, akivel úgy éreztem megtaláltam a közös hangot, már az első randink után ő volt az akivel a legjobban szerettem lenni, beszélgetni, időt tölteni együtt az összes ember közül a földön. Ez rendben is van, teltek a hetek, minden nap beszélgettünk Messengeren, és hetente találkoztunk mivel sokat dolgozok 12 órába ezért bele se fért volna több. De kicsit mintha odáig lettem volna érte, és úgy tűnt ő is, hiszen például közös tengerimalacokat tervezett velem, úgy beszélt rólam mintha én lennék nagy Ő, és kicsit talán én is így éreztem vele kapcsolatban.

De végül én voltam az aki kihúzta a dugót (amiben még mindig nem vagyok biztos hogy jó döntés volt e), mert az első hónap után volt egy törés, amikor kiderült hogy az előző kapcsolati fájdalmain még mindig nincs túl és egyedül akart lenni. Megbeszéltük hogy akkor egy ideig nem beszélünk, majd újra elkezdtük az egészet. De folyamatosan bennem volt hogy ez újra megtörténhet megint, volt hogy amikor felkeltem és láttam hogy nem írt kisebb pánik rohamaim voltak, mondván biztos azért nem ír mert megint jön majd a Messenger üzenet hogy véget akar vetni ennek az egésznek. Tudom, ez elég szánalmasan hangzik, emiatt nem is mondtam el ezt neki, nem támasztottam elvárásokat, hogy "válaszolj mindig" stb. De amikor a meló helyen is észre vették hogy stresszesnek tűnök és "mintha fogytam volna", akkor jöttem rá hogy nekem ez már nem jó, mert elveszett az a stabilitás ebből az egészből ami eleinte megvolt, és stresszesen éltem a mindennapjaim.

Úgy voltam vele kitalálok valami indokot hogy miért legyen vége, mert nagyon nem szerettem volna megbántani, de igazából semmi jó nem jutott eszembe. Végül azért megírtam neki hogy nekem ez így tovább nem fog menni. És utána jöttek a hatalmas pofonok. Neki se megy... És hogy miért? Talán neki is van egy nyomós indoka mint nekem a stressz és a stabilitás hiánya? Ugyan dehogy. Azt kaptam hogy ez "túl könnyű volt", hogy "nekem az kell hogy ellenkezzenek nekem", hogy "nincs semmi baj veled meg ezzel az egésszel", meg "biztos találsz majd valakit aki szeret". Tessék? Magyarul minden jó és szép, csak úgymond túl jó vagyok neked és túl jó ez az egész? Nyilván nem értettem és zavaromban összevissza beszéltem, nem tudtam hogy mit akarok, de kicsit mintha meg is haltam volna belül. Hiszen kiderült, hogy mindegy hogy kiről van szó, egy topmodell vagy egy teljesen átlagos lány, és mindegy hogy mennyire vagy jó vele, az embereknek ez nem kell. Én nem kellek. Mert "túl jó vagyok". És "túl könnyen megkapható". Vele szemben nekem ez nem jött túl könnyen, hiszen rengeteget dolgozok és próbálom a saját életemet is irányban tartani, és egy kapcsolat ehhez csak még egy plusz "feladat" volt, már csak ezért is éreztem hatalmas arcon köpésnek azt amit mondott, mintha minden amit megpróbáltam tenni ezért semmit se ért volna.

Lássuk be mindegy milyen nőről van szó, ellenállásba akar ütközni, és hiába hittem hogy ő nem ilyen, miután hosszú időn át mutatta magát az ellenkezőnek ami. Mindenkinek egy rossz fiú kell, akit lehet kergetni, aki miatt lehet aggódni hogy "na most vajon szeret, nem szeret?" Ha valami biztos és "stabil" (legalábbis az ő szemszögéből az volt), akkor az már túl könnyű = értéktelen.

Nyilvánvalóan össze vagyok zavarodva. Elkezdtem utálni magam amiért "jó" vagyok, hiszen ha nem lennék ilyen akkor most talán vele lehetnék. Elkezdtem utálni azt is hogy minden jó volt köztünk és veszekedni se veszekedtünk soha, mert "túl jó volt így". Bűnösnek érzem magam azért ami vagyok és utálom magamat mert tudom hogy így soha nem lesz senkim pedig rettentő magányos vagyok az elmúlt pár hónapban és ezeknek a dolgoknak köszönhetően a depresszióba is vissza estem de immár sokkal durvábban mint ezelőtt bármikor. Éjjelente bántani szoktam magamat és az öngyilkosság is megfordult már a fejemben, egyrészt mert nem akarok megint depressziós lenni (hah, már túl késő), másrészt mert akkor hátha újraszülethetnék egy "rossz fiúként", akit mindenki akar.

Azt kívánom bárcsak kitalált volna valami kamu indokot inkább, például "meghalt a hörcsögöm és depresszióba estem ezért nem szeretnék kapcsolatot", minthogy ezt kapjam, és elkezdjem utálni magam azért amiért olyan vagyok amilyen. Hiszem az egyetlen bűnöm ebben az egészben az hogy "túl jó voltam".

Érzem a hiányát annak hogy ebből nem lett hosszú távú kapcsolat. Rettentő magányosnak érzem magam és szeretnék egy kapcsolatot de ezek után elvesztettem a hitem és félek is mindenkitől mert tudom hogy ez megint megtörténhet és valószínűleg meg is fog. Fogalmam sincs hogy tegyem túl magam ezen? Hogy szeressem magam megint úgy ahogy vagyok? Hogyan higgyem el hogy majd kellek valakinek? Hogyan bízzak bárkiben is? Vagy változtassam meg magam és legyek "rossz"? De hogy? És akkor már nem lennék önmagam. Elveszve érzem magam. Ezekben a kérdésekben szeretnék segítséget kérni bárkitől akinek volt ideje elolvasni ezt a hosszú történetet.