Szerintetek maradjunk barátok?

36 évesen talán már elég érettnek érzem magam ahhoz, hogy egy lekoptatás ne vágjon padlóra. Olykor engem is elutasítanak, amikor próbát teszek, viszont ennyi idősen és rutinnal a hátam mögött a legkevésbé sem tud már mélyen érinteni annak ellenére, hogy komolyak voltak-e a szándékaim. Ez van, ezt el kell fogadni, majd jön egy következő, aki vagy ignorál, vagy nem.

Ha valaki barátja maradsz, nem feltétlenül jelenti azt, hogy őkelme füttyent és te azonnal ugrasz, hanem pont úgy kezeled, mint akármelyik haverodat, ismerősödet, munkatársadat, azaz majd akkor szakítasz rá időt, amikor neked éppen kedved tartja.

Ha valami problémája van és rögtön téged keres meg, nem kell arra gondolni, hogy akar tőled valamit. Meghallgatod, kiosztasz pár poént, pár tanácsot és viszlát, lépsz tovább, van neked jobb dolgod is, mint akármelyik tök random "haverodat" lelkileg istápolni, amikor megvannak a magad kis bajai is...

A világ legnagyobb szívása, amikor valakivel barátkozni próbálsz, akibe fülig szerelmes vagy. Amint meglátod valakivel, borul az egész. Hiába mondod magadnak, hogy nem vagy féltékeny - az leszel. Folyton a neten lógsz, azt lesve, mikor ír. Ha ő nem jelentkezik, te nem bírod, ki, hogy ne keresd. A legapróbb flörtöt is jelnek veszed. Szóval ezt nem ajánlom annyira.

Amúgy én sem mai csirke vagyok, de én még mindig tudok lelkizni ilyesmiken.