Amikor az egyik fél halálos beteg? Hogyan lehet ezt jól kezelni?

A történetünk a következő: 29 évesek vagyunk mindketten. 5 éve ismerjük egymást. Legjobb barátok voltunk. Pár hónapja komolyabbra fűztük a szálakat. Együtt vagyunk. Nagyon sok mindent tudok róla, de a legfontosabb az, hogy gyógyíthatatlan beteg. Az orvosok 5 maximum 10 évet ígérnek még neki. Közben hamarosan sajnos ő tolókocsiba fog kényszerülni. Azt mondta nem akarja, hogy végignézzem, ahogy a betegség elviszi. Én kitartok mellette mindenáron. Számomra ő a legcsodálatosabb ember. Nagyon jó lelke van, és szinte ugyanazokat élte át az évek alatt, mint én. Teljes az összhang. Ő egyre jobban mondja, hogy nem leszek képes végigcsinálni, hogy jobbat érdemlek, olyat, akivel családot alapíthatok, aki nem kényszerül tolókocsiba, aki fel tudja nevelni a leendő gyerekeket. Nem mondhatom azt neki, hogy minden rendben lesz, meg fog gyógyulni. Sajnos nem egy nátha az egész. Viszont nagyon hálás, hogy mellette vagyok, és támogatom. Csak néha annyira magába roskad, hogy lehetetlen vele beszélni. Nem figyel csak néz maga elé. Orvosokhoz járunk, megteszem, ami tőlem telik. Szeretném, hogy boldog legyen, mert csodálatos ember. Amikor ellök, illetve magába folytja a fájdalmait csak csendben ülök mellette. Mikor elkezdeném vigasztalni csak annyit mondd kérlek ne, tudod úgyis, hogy mi lesz. Már nem tudok mit mondani. Jobb napjain, vagyis a hétből 6 nap meg tartja magát nagyon, és pozitív. Csak heti egyszer jön rá ez. És ez pont ma van. Hogyan segítsek neki? Azt mondja a fizikai fájdalmait nem tudja elnyomni. Látom rajta sokszor, hogy zihál, de ő csak mosolyog odajön hozzám, és átölel, megköszöni, hogy mellette vagyok, és árad belőle a szeretet. A három kutyám (kutyánk)meg én vagyunk a mindene. Családja/ testvére nem áll mellette. Mindig mondja menjünk, menjünk ki a szabadba, sétálni egy nagyot. Közben meg látom rajta, hogy fáradt, látom, hogy nem bírja. Nem tudom hogy csináljam, hogy neki jó legyen? Ha elviszem egyedül a kutyákat, akkor mégjobban összeomlik, hogy már velünk sem tud lenni. Ha jön velünk, akkor meg szenved. Persze halkan csendben, de látom, ahogy lesápad, ahogy meg megáll. Csodálja a természetet, hogy pihenjen. Pedig lassan megyünk, lassabban az átlagnál. Hogy lehet ezt jól kezelni? Az utolsó percig mellette fogok maradni. Csak néha már nem tudom mi a helyes, hogy csináljam, hogy az érezze ő is képes rá, és nem miatta van átvariálva minden. Csak remélni tudom és hinni azt, hogy egy nap egy jó hírrel szolgál az orvos, és azt mondja lelassíthatjuk, vagy megállíthatjuk a folyamatot. Sajnos ez a nap még nem jött el. Rettenetes érzés közben nekem is, de soha de soha nem hagynám ott, és hiszek abban a napban.