Szerintetek tanulhatunk valamennyit a szerelem működéséről, illetve arról, hogy mit hoz ki belőlünk, ha ténylegesem sosem voltunk párkapcsolatban?

Szerettem valakit 4 éven keresztül nagyon durván. Ő sosem akart összejönni velem, ennek ellenére a szex hiányát leszámítva úgy viselkedett, mintha a párja lettem volna, előtérbe helyezett mindenki mással szemben, az ideje legnagyobb részét a közelemben akarta tölteni, menni ide-oda, vagy szimplán beszélgetni nyugis helyen. Állandóan mondogatta, hogy mennyire szeret, jobban, mint bárkit valaha, nagyon egy húron pendültünk, számíthattunk egymásra bármiben, érzelmi támaszt nyújtottunk a másiknak. Rendszeresen ölelgetett, puszilgatott, bújt, kézen fogva akart sétálgatni velem, meztelenkedett előttem, hozzáérhettem bárhol, csókolóztunk is párszor. Amikor mérgezővé kezdett válni a „barátságunk” (nagy idézőjel), az borzasztóan megviselt, olyan stílusban veszekedtünk, mint a rossz házasok szoktak, baromi sokáig tartott rávennem magam a lezárásra, és a szakítást pont olyan érzésnek képzelem, mint amilyet akkor éltem át.

Ez egy gimis történet, nyilván összeköltözés sem volt, szóval egyáltalán nem gondolom, hogy ekvivalens lenne egy valódi felnőtt párkapcsolati tapasztalattal (egyrészt azért választottam ezt a kategóriát, mert már kijöttem a kamaszkorból, másrészt felnőttek véleményére kíváncsibb vagyok, mint tizenévesekére), de nem érzem teljesen helytállónak, amikor azt mondják, hogy kimaradt az életemből a tiniszerelem, és nulla fogalmam van arról, amin a „normális emberek” kamaszkorukban átesnek. A kérdésem igazából annyi lenne, hogy szerintetek ennek van tinik közötti együttjáráshoz hasonlatos (még ha nem is ugyanolyan mértékű) jellemformáló ereje, vagy valóban nem számít?