Akartátok már azt hogy bárcsak ne találkoztatok volna egy adott személlyel?

Igen, volt már ilyen velem is itt. Igaz már jó ideje nem megy a sírás, de fájni attól még fájt eléggé. Most már úgy gondolom, hogy kellett ez nekem. Ebből is lehetett tanulni elég sokat. Fel a fejjel, idővel túl leszel rajta kérdező.

32/f

Inkább örülj neki,hogy létezik ilyen ember:)

Tehát én sosem bánnám meg, hogy megismertem egy ilyen embert; még ha el is szakadunk egymástól, akkor sem. Örülök, hogy ismerhetem, hogy találkozhattunk, örülök, hogy vannak ilyen jó, édes emberek; akiket ilyen nagyra tudok értékelni; pl nagyon cuki, és tehát nem bunkó és nem beképzelt, hanem igazán szerethető jelenség az egész úgy, ahogy van. Hogy pl szép a lelke. Én ennek örülnék, és már azt is nagyra értékelném , amit pl esetlegesen csak az az egy adott találkozás adott nekem:) Én örömmel gondolnék erre. Meg pl most csak úgy picit külön, eszembe jutott egy olyan idézet; hogy "Ne sírj, mert vége lett, mosolyogj , mert megtörtént":)

Pont ma (is) gondolkoztam ezen délután.

Ambivalens dolgok.

Azért akarnám azt, hogy bárcsak soha nem ismertem volna meg, mert bár nagyon jó pillanatokat hozott elő belőlem, amikre nem is tudtam, hogy képes vagyok, nem is emlékeztem. De nem is valósultak meg. ÉS a tudat, hogy képes voltam úgy érezi, ahogy az életem 90%-ában nem, ami ráadásul nem is valódi, csak pillanatok, amik nem teljesülnek be, elég fájdalmas.

Mert arra emlékeztetnek, hogy itt van valami, amit soha nem éreztem szinte és nagyon ritka, de nem lehet részem a megélésében, csak a szenvedésében. Mármint persze azok a pillanatok belém ivódtak, kb eufórikusan. De pont ezért fáj ennyire, mert emlékezet arra, hogy mennyire is üres az életem. (És ez ami úgymond eufóriát adott, az is beteljesületlen).

borzaszto ez az erzes...:(

De gondolj bele,hogy ha eggyutt kell lennetek,az elet ugy is,ugy rendezi a lapokat,hogy ez megtortenjen...nem kell feladni..

kitartast.