Hogyan mondjam el finoman?

A párommal lassacskán másfél éve együtt vagyunk. Nem egy nagy idő, de számomra még sosem működött ennyire még semmi.

Beismerem, hogy nem voltunk mindig körültekintőek,és volt alkalom arra, hogy pusztán megszakítással védekeztünk ha elkapott a hév.

Ő már rendszeresen dolgozik. Pár évvel idősebb nálam, így már a szakmájában elhelyezkedett.

Nekem jelenleg még tart a tanulmányom. Érettségi után kezdtem a szakmát, szóval a mostani tanévet követő évben végeznék csak.

Pozitív lett a teszt. Mi örülünk neki. Semmi képp sem akarjuk elvetetni, és szeretnénk minél előbb összeházasodni mielőtt meglesz a pici.

Azonban tudom, az én szüleim ezt nem néznék jó szemmel, hiába szeretik a párom nagyon.

Nem akarom az iskolát otthagyni. Egyszerűen ha meg lesz a pici, azt az erős félévet megoldjuk úgy hogy az édesapja vagy anyukája vigyázz a csöppségre ugyanis nyugdíjasok. Azt az 5-6 órát csak megoldjuk.

A szüleimnek ilyen idősen már 2 gyerekük volt. Itt vagyok felnőtt nő, nekem miért nem lehetne? Hiszen az enyém. Félek attól majd lebeszélnek róla.

Emlékszem 1 évvel ezelőtt, mikor kiderült anyám terhes (érdekes csak 3.hónap után) én és a párom mennyire segítettük őket, orvoshoz jártunk vele, a kórházba mindennap, még a picit is mihoztuk haza. Táppénzeltem azért hogy kitakaríthassak mindent mielőtt hazajönnek, közben apu mennyire nem segített, de nem szóltam semmit, hagytam hadd menjen el vele a párom. Mindennap 50 kmre utazott csak ezért.

Volt amikor 2szer, mert elfelejtettek valamit. Most is, én mosok, főzök hazaérve, ugrálok a kisebbek gondjai miatt. Sose szólok azért mert egy csomag tésztát se képes egyik sem kifőzni.( szülők)

Nem anyagi támogatást szeretnék, hanem egy kis lelkitámaszt.

Mert szükségem lenne rájuk. Tudom megfognak békélni, de hogyan mondjuk el nekik?

( párom szülei már tudják, ők azt mondták a sulit befejezem , megoldjuk valahogy).