Lehet úgy szerelmet érezni valaki iránt, hogy közben szexuálisan nem vonzódsz hozzájuk?

Három ember is van az életemben, akikről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy mit éreztem/érzek irántuk. A szerelem minden "tünetét" produkáltam: hevesebben vert a szívem, ha megláttam őket, nem tudtam érthetően kifejezni magam, kerestem a társaságukat, miközben azon aggódtam, nehogy sok legyek számukra. Imádtam, ha akár egy minden mögöttes jelentés nélküli, pusztán emberi gesztust tettek felém, mindenáron közelebb kellett hozzájuk kerülnöm. Iszonyúan igényeltem a törődésüket, mindent megtettem, hogy megóvjam őket az esetleges rossz dolgoktól, és a szívem szakadt meg, mikor azt láttam, hogy nem tudok rajtuk segíteni. Ráadásul mindeközben igyekeztem hűvösnek és távolságtartónak maradni, nehogy "lebukjak", pedig semmi "rosszat" nem csináltam, akkor még tudatosan nem is gondoltam arra, hogy ez akár szerelem is lehetett.

Az első ilyen egy férfi volt, vele egyáltalán nem is lehetett volna köztünk semmi, mert a tanárom volt, ráadásul menyasszonya volt. Tíz év volt köztünk, én 18 éves, végzős gimnazista voltam, ő pedig 28 éves, akkor jött a sulinkba. Megmagyaráztam magamnak, hogy ez nyilvánvalóan plátói diákszerelem volt, vagy csak rajongás az intelligenciájáért és a tudásáért. Utóbbit tartottam valószínűnek nagyon sokáig, mert azzal végig tisztában voltam, hogy külsőre nem egy főnyeremény, és, hogy egyáltalán nem is az ideálom. Volt egy pont, már év végén, mikor azt hittem, lecsengett bennem a dolog, bármi is volt az; ballagtam hazafelé a szerenádról, aztán leültem egy kapualjba bőgni, mert akkor tudatosult bennem, hogy többé nem látom őt, vagy legalább is nem úgy, ahogy eddig, minden nap. Emiatt az osztályom a ballagást sírta végig (hogy nem látjuk az osztálytársainkat többé naponta), de az engem emellett már hidegen hagyott.

Aztán volt egy egyetemi csoporttársam, aki lány volt. Imádtam, okos volt, vicces, és nagyszerű barát. Addigra már tudtam, hogy a férfiak és a nők is érdekelnek, úgyhogy meg sem lepődtem a kialakult vonzalmon; és számos alkalmam lett volna közelíteni, de nem tettem, egyszerűen nem kívántam meg, pedig, mivel barátként őszinte lehettem vele, a viselkedésem miatt megkérdezte, hogy nem érzek-e többet iránta. Időközben összejött valakivel - a sors iróniája, hogy egy másik nővel - és, bár sosem volt köztünk semmi, és nem is szeretném, hogy legyen, mivel addig én voltam az egyetlen barátja, szabályosan féltékeny voltam a barátnőjére. Ha abban a városrészben van dolgom, ahol lakik, és elsétálok a háza előtt, a mai napig hatalmába kerít egy furcsa érzés.

A harmadik személy is egy nő volt, és mind közül ő volt a legplátóibb. Míg a tanárommal minden nap beszéltünk valamilyen formában (vagy az órán, vagy pár szót a folyosón), a barátnőmmel egy szakra jártunk, és nagyon sokat lógtunk együtt, addig ezzel a nővel csak kollégák voltunk, néha beszélgettük azokról a feladatokról, amiket együtt vittünk, és általában együtt ebédeltünk, de csak amolyan munkahelyi cimbik voltunk, gyakorlatilag semmit nem tudtunk egymástól. Mikor kapott egy külföldi ajánlatot az anyavállalattól egy másik európai országban, majdnem elbőgtem magam. A vicc az, hogy voltak, akikkel sokkal jobban kijöttünk, és, például a búcsúbuliján észrevették rajtam, hogy valami nem stimmel, pedig nagyon igyekeztem jó képet vágni, azzal vigasztaltak, hogy úgy hallották, ha nem is külföldön, de azért rám is vár egy előléptetés. Én pedig pont telibeszartam a cégen belüli helyzetemet, alig vártam, hogy leléphessek a buliról, haza felé félre kellett állnom az autóval, mert annyira sírtam, hogy nem láttam az utat. Azért, mert tudtam, hogy ez most azt jelenti, hogy nem lesz több közös kávé- meg ebédszünet, nem látom majd minden nap, és borzasztóan hiányzott már akkor is, mikor még el se utazott. Próbáltuk tartani a kapcsolatot interneten, de szükségem lett volna arra, hogy a közelemben legyen. Ehhez képest, mikor egy jobb ajánlat miatt felmondtam, és tudtam, hogy nem látom majd minden nap azokat a kollégáimat, akikkel tényleg jó barátok voltunk, a szemem se rebbent.

Soha nem akartam lefeküdni ezekkel az emberekkel, még csak nem is fantáziáltam róluk, erotikus álmaim se voltak velük kapcsolatban. Ennek ellenére úgy éreztem, szétesek, mikor elváltak útjaink. Nagymamám temetésén nem zokogtam úgy, mint akkor, amikor őket elveszítettem, miután kiléptek az életemből, szabályosan gyászoltam őket. Eközben nem mozgatták meg a fantáziámat, nagyon jól esett, ha megöleltek, vagy ilyesmi, de csak arra gondoltam közben, hogy milyen jól esik a törődés, de nem indultam be tőle úgy, ahogy egy vonzó partnertől akár nulla ismeretség, és minimális fizikai érintkezés után.