Pozitív vagy negatív hatása lenne ennek a lépésnek? Mit kellene tennem?

Hol is kezdjem… Egy ideje nagyon sok kétség gyötör (illetve még más is, de azt lásd lentebb). Rontana vagy „javítana (pontosabban lenyugtatna)-e az, ha feladnám azt, hogy az „igazira” várjak és egyszerűen hagyjam a fenébe az egészet és menjek el egy „hivatásos prostihoz” (nem az utcaszéli „szilikonkárne” változathoz, hanem a normálisabbakhoz, mégha „többe is van”?

Mint mellette, úgy ellene is sok dolgot tudnék felhozni, azt hiszem jobb lesz, ha összevetem a kettőt

Előnyei:

Azt hiszem lenyugodnék, nem kínozna ez a „vágy”/”hormonok”, ebből lassan elég, kezdek nagyon szekánt lenni, frusztrált és egyre zárkózottabb. Félek, hogy beleragadtam ebbe és nem tudok továbblépni. Az én koromban pedig már kellene. Nem szeretnék valami őrült kéjenc kukkoló, lakásában szexshop teljes árukészletét felhalmozó, használtffehérneműket zsákmányoló, suttyomban önmagát izgató „vén szivar” lenni. De most effelé tendálok. Félek, hogy baj lesz, nagyon nehezen tartom féken magam.

Ismerkedni sem tudok így normálisan, mert gondolom bármennyire is leplezem lerí a dolog, pedig alapból nem vagyok ilyen, talán egy éve vált tűrhetetlenül erős lenni a dolog. Illetve mindig bennem van vagyis lenne az, hogy vajon milyen lenne olyannal lefeküdni aki vonz is és nemcsak személyiségre jövünk ki jól (mármint ideig-óráig, mivel elviselhetetlen vagyok – ezt elfogadtam, egyedül fogok élni életem nagyobb részében). De belezavarodom a vágyakozásba, hogy milyen lenne egyszer „végfogdosni” valakit aki ténylegesen vonz. (Sajnos exeimnél ez nem volt meg, ahogyan én sem voltam vonzó az ő számukra, ezért is maradtam szűz, mert ez így nem volt jó. Sokáig hittem még a szerelem nevű gyerekmesében, de mára azt hiszem tudom, hogy ez kizárólag a regényekben létezik, meg talán a menő embereknek, akik sármosak meg viccesek, jómódúak (nem, nem a jachtos-fuxos változat módon, hanem úgy alapból stabil életük van – nekem ilyen már nem lehet, mert elrontottam az életem. Ezt is elfogadtam(beletörődtem), így jártam. És nem ilyen elviselhetetlen emberek, mint amilyen én vagyok és voltam is mindig.

Kínzó álmok megszűnése. Minimum heti egyszer és sosem élem át magát a dolgot, mindig felébrede vagy valami más van, de így is majd bekattanok reggel amíg „le nem csapolom a hormonfelesleget”, ha értitek. Undorító vagyok.

Addig nem kezdhetem el keresni az „igaz szerelem” lehetőségét amíg a külsőségeket (is) nézem, és most ez van előtérben. Félreértés ne essék ez nem valami ezerből egy dolog, viszonylag sokan tetszenek külsőre – igaz sokuk jellemre nem, ez a nagy baj. És úgy érzem nem tudok addig esélyt adni olyannak akivel jól meglennék, amíg titokban arra vágyom amikor vele vagyok, hogy milyen lenne azzal lenni, akinek már csak a jelenléte vagy a megjelenése hatására megrándul a rekeszizmom és felmegy a pulzusom és nem egy „döntetlenben kiegyezés” (Ezt amúgy próbáltam, nem volt jó vée és máig bánt a lelkiismeretem. De akkor még ezt nem tudtam. Fiatal kis hülye voltam, naív álmodozó. Bár, ha lehetek őszinte, hiányzik az az személyiségem, elcserélném a megkeseredett céltalan énem arra. De már túl késő, ezt csúnyán elszúrtam.

Tudom, hogy ez felszínesség, bunkóság. Alapból én is elítélem a prostítuciót, meg az ezt éltetőket, de én már megzavarodtam annyira, hogy erre vetemedek talán. Még mindig jobb, mintha valami rosszabb történne később. Bár valószínű nem fog, de azért jobb a biztonság.

Hátrányok:

Ha esetleg később tényleg találkozom az igazi szerelmemmel (amit most nem tartok lehetségesnek, túlságosan „vesztésre állok” minden területen), akkor bánhatom majd, hogy nem tudtam kivárni. Tévedés ne essék, alapjáraton sajnos egy balfék romantikus kisköcsög vagyok aki még az első kézfogásnak is nagy jelentőséget tulajonít, és sok „másoknak baromságnak tűnő” olgot tesz a hangulat miatt (pl. hideg esti séták, holdat nézegetni nyári éjjelen, denevéreket meglesni… Tudom, egy idióta vagyok, de már nem reménykedem közelebbi barátokban sem. De szép is volna pedig olyannal találkozni aki külsőre és belsőre is vonzó a számomra. De ők min foglaltak, koromban már házasok is. És így kuka a romantikus ismerkedés, marad az a pár emlék amiket még 20 évesen felszedtem. „Kínzó nosztalgia”

Saját lelkiismeretem. Sokszor előre ezt nem tudom megjósolni, még utána se, de ha előjön bánt.

Talán, csak mégtovább rontana. Nehezen tudom elképzelni milyen lenne, gátlásos vagyok. Illetve ez olyan primitív és nem lennék az. Kihasználás, gonoszság ez. Idáig süllyednék? (De nem lennék boldogabb a „jöjj össze valakivel aki jön osztánjóvanazúgy”-al sem)

Most többet nem írok, pedig lenne még mit. Most nekifutok az életnek, de így nehezebb, hogy ez bánt és a kétségek ugyebár. Melyik vagyok én? És egyre őrültebb lehetek másoknak, nehéz végképp elvonatkozni különösen a vonzóbb ismerőseim közelében (számomra kb. az ellentétes nem háromnegyede az, tudom „te beteg állat!”). Most eljárok szipiáterhez jövő héten lesz az első alkalom, félek is tőle. Persze lehet nem itt kellett volna kiírni, de nincsenek közelebbi ismerőseim (mint írtam, elviselhetetlen vagyok, ráadásul zárkózott. A szerelemben is azért nem hiszek már nagyon, mert ELKÉPZELNI NEM TUDOM lassan, hogyan lehetek majd full őszinte és nyitott valakivel szemben és ne tartsak a véleményétől vagy ilyesmi. Meg a többi dolog amit erről mondanak – nekem ez túlságosan nem életszerű. Vagy csak túl fáradt és megkeseredett vagyok…

Ha sor is kerülne rá tuti, hogy a távozásom előtti napokban lenne. De nincs már messze a tavasz.

Mit kellene tennem, tudtok valamit mondani? Kérem a „te beteg undorító féreg” jellegű beszólásokat hanyagoljuk. Egyrészt tudom, másrészt ne raboljuk ezzel az időt. Ha lehet a szokásos általánosításokat is kerüljük „minden nő a pénzre hajt; minden férfi primitív disznó” stb. Erre most se idő, se hangulat nincs. Van olyan kérdés ahol ez hangulatos, itt most kérlek ne.