Vajon tényleg velem akar maradni ezután? (hosszú)

Nagyon nagyon szeretem a barátomat. Ez előtt még sose voltam szerelmes, csak azt hittem :( tehát én elég sokat küzdök a démonjaimmal, de szembe néztem velük és törekszem a normális életre. Engem onnantól kezdve, hogy bármi emlékem van, minden nap brutálisan összevertek a szüleim, illetve szavakkal, és egyéb tettekkel is bántamaztak. (8.-ban szóltam az iskolában, de soha nem lett belőle semmi.) 16 éves koromban ért véget, amikor apámmal megszakítottam a kapcsolatot, anyámnak meg visszaütöttem. Én tényleg nagyon nagyon igyekszem, de van egy csomó minden, amire nem úgy reagálok, mint egy normális ember, és nem fogom fel azonnal, és ezekkel sokszor megbántottam a barátomat, de én nem akartam! Csak akkor úgy éreztem, hogy ő bánt, pedig nem akart. Úgy alakult a helyzet, hogy újra találkoznom kell apámmal, és én se tudtam, hogy ez ennyire felkavaró, de nagyon rosszul reagáltam arra, hogy egyszer csak újra megjelent és az életem része akar lenni. Hónapok óta annyi mindennel belém taposott megint, hogy nem igaz. Anyám az szimplán bunkó velem, néha meg nyájas és kedves, talán hetente 1* beszélek vele, ha nagyon muszáj.

Hétvégén láttam egy videót, amin egy anyuka szadizza, veri a gyerekét, és feltört bennem minden. Egy kb. 6 éves kislány volt, és még látszódott az a naivitás a szemében, hogy ha abbahagyná az anyja, ő szeretné továbbra is, pont, mint a kutyák. Tudom, hogy ez milyen, mert ennyi idősen én is értetlenül álltam, hogy miért ilyen, miközben ő az, akit a legjobban szeretek. Ezek aztán tiniként és felnőttként is következményekkel jártak, mindenre kihatottak. Aztán eltemettem magamban, és megszűntnek nyilvánítottam, mivel soha senkinek nem beszéltem erről, azt hittem túl vagyok rajta. Testvérem nincs, olyan rokon se, akiben bízom, barátaim vannak, de igazából nem akartam senkivel megosztani ezt, mert erről nem tud csak úgy beszélni az ember. Tehát hétvégén is csak tartogattam, de éreztem, hogy feszült vagyok, de nem tudtam miért, csak dúlt bennem egy vihar, majd ezt úgy ahogy van szépen ráeresztettem a páromra. Órákig sírtam, végül mondtam, hogy muszáj beszélni, hallgasson meg, és meglátjuk hogyan tovább. Mindent elmondtam neki, azt is, hogy nem tudom mitől jött elő és ne haragudjon, elmondtam az elejétől fogva mindent, ami bánt, ami miatt szorongtam, ami miatt szerintem hajlamos vagyok agresszívnak lenni, mindent, elmondtam neki az órákon át tartó kínzásokat, a nyilvános megalázásokat, a verések menetét, a lelki terrort, mindent. Sírtam én is, ő is, majd azt mondta, hogy ő nem tudta ezeket, szeret, és velem marad. Ez nekem nagyon jól esik, de annyira rettegek, hogy mi van, ha csak sajnálatból teszi? Mi van, ha alszik rá egyet és mégse akar velem lenni? Mondtam neki, hogy nem köteles ezt a nyakába venni, ezzel foglalkozni. Annyira hülyén érzem magam :/ igazából mikor sírva kiadtam magamból, akkor utána nagyon fáradt voltam, de megkönnyebbülést és egy béke szérűséget éreztem. Nagyon szeretem, tudom, hogy ő is engem :( csak ezt most hogy kezeljem? Légyszi ne húzzatok le, értem, ha szépen írjátok is.