Milyen érzés a szerelem? Mihez lehet hasonlítani? Milyen gondolatokkal, vágyakkal jár? Mire irányul: a másik személyiségér, a testére, vagy a közös időre? Vagy ez így mind egybe?

ezt még így nem, de kialakulhat belőle szerelem.

ha szerelmes leszel, egyértelműen tudni fogod, hogy az vagy. ha mindennap ő az első gondolatod és vele is fekszel le. ha mindenben a legjobbat akarod neki. ha nem tudod elképzelni, hogy mással van, és azt se, hogy te mással legyél. ha vele képzeled el a jövődet. ha mellette biztonságban érzed magad. ha hiányzik. ha minél több időt akarsz eltölteni vele.ha vele vagy, hatalmas boldogságot érzel. ha megbánt sírsz. de nem tudnád elengedni. na én ezt nevezem szerelemnek.

"Eddigi kapcsolataimban sem éreztem semmi különöset, csak azért mentem bele, mert miért ne?"

Ne haragudj, de ezen azért elborzadtam. És azon pláne, ha megpróbálok belegondolni, hány meg hány ilyen kapcsolat lehet még. Attól pedig a hányinger küszöbén vagyok, ha eszembe jut, hogy ugyanezek a párok a FB-profiljukat rózsaszínben úsztatják...

Szerintem iszonyú nehéz viszonzott szerelmet találni és kizárt dolognak tartom, hogy lehet erőltetni vagy siettetni. Én is mentem bele úgy kapcsolatba, hogy nem voltam szerelmes. De iszonyú rossz döntés volt, állandó hiányérzettel.

Kétféle szerelmet éreztem eddig. A férjemmel kapcsolatban olyan érzés volt, mintha mellette hazaértem volna. Meg volt minden, állandó vágyódás, érzelmi hullámvasút, szexuális vonzalom, tetszett az intelliegnciája, hogy okosabb volt nálam, hogy mindenben számíthattam rá, felnéztem rá. Az egyik legfontosabb érzés a boldogság volt, amitől megszépültem, és mindenki észrevette. Volt, hogy látogatóba mentem és vendéglátóm azzal fogadott: Mi történt? Azonnal tudta. Átölelt az ágyban és szorosan összebújva aludtunk. Csak egyszemélyes ágya volt, de nem is kellett szélesebb. A szex is őrületes volt.

De mindegy, mert elromlott.

Most újra szerelmes vagyok, ez különbözik a férjem irántitól. Szinte egy az egyben ugyanazt élem meg, mint 18-20 éves koromban életem legnagyobb szerelmével. Hogy az milyen volt, nem mennék bele, ez amit most érzek, teljesen olyan. Sajnos hazaérkezés érzésem nincs. Nagyon erős megérzésekkel jár, amit mindenhogyan próbálok magyarázni, de mindig kiderül, hogy jól éreztem. A múltkor bejött a munkahelyemre és ahogy belépett, a tekintete belevágott a szemembe. Egyszerűen felrobbant a világ. A mellettem álló kolléganő rámkapta a szemét, de mindenki más is elhallgatott, én felpattantam és elrohantam. Röhej, de a pótanyukám ugyanezt mesélte, amikor besétált élete szerelme az ajtón (ugyanazon, amelyiken most Ő, ugyanis a pótanyukám egy nyugdíjas kolléganőm), hirtelen azt érezte, Istenem, csak Ő ne, és el kellett rohannia egy másik terembe. Nem tudtam erről, de pontosan ugyanígy rohantam el, mert attól féltem, elvörösödök, kezem-lábam reszketni kezdett, felgyorsult a szívverésem, nem kaptam levegőt. Korábban egyszer hivatali okból elkérte a telefonszámomat és amikor megcsörgetett, nem tudtam elmenteni a számát, annyira remegett a kezem. Azóta személyesen nem találkoztunk, de Fb-on belájkolta egy megosztásomat, amiből megtudtam, hogy figyel valóban, majd én is vissza lájkoltam valamit, amivel kapcslatban azért küldtem üzenetet, mert korábban kikérte a véleményem. Az üzenetemet rettenetesen túlreagálta, annyi mosolygó és csókos smile-t kaptam, hogy kénytelen voltam megköszönni a sok puszit, mire biztosított róla, hogy rá számíthatok. Aztán 3 óra múlva hozzáírta, hogy ha bármikor szükség lenne rá...

Most ezt hogy kéne értelmeznem? Én úgy értelmeztem, hogy azt hiszem nem tévedtem. Pillanatokon belül benne voltam egy 1 héten át húzódó chat beszélgetésben. Őrületes boldogság és érzelmi hullámvölgyek. Most épp a padló, mivel van az az aprócska hiba, hogy mindketten családos emberek vagyunk, gyerekekkel, akiket imádunk. Igazából megbeszéltük, hogy ezt az egészet befejezzük. Én tényleg nem keresem Őt. De attól félek, ha Ő nem fogja kibírni, akkor nem fogok tudni egyedül szembemenni egy orkánnal.

Magyarul tényleg egy drogos állapot, nélkülöz minden józan észt. Szerelmes vagyok a személyiségébe, pedig egy nárcisztikus pojácának tartom, de imádom, szerelmes vagyok a fülébe, az arcélébe, a szemébe, a testébe, megőrülök a vágytól:( És hiányzik. Úgy érzem magam, mióta "szakítottunk", mintha elvonási tüneteim lennének. Magamba fordultam teljesen, képtelen vagyok ellátni rendesen a munkámat, a gyerekemet, a háztartást. Csak gondolkozok, és újra meg újra elolvasom a levelezésünket. Több eszem is lehetett volna, mint 40 éves koromban beleszeretni ennyire valakibe. A férjemmel azért több józanságban volt részem. Pedig az is szerelem volt.