A nagy szerelmekben tényleg mindig több a fájdalom mint az öröm?

Ott vannak a nagy irodalmi vagy filmbéli szerelmek, nagyon leegyszerűsítve, amiről mindenki mondhatná, hogy dehát ez csak regény / film, nem igaz, stb. mint pl. Rómeó és Júlia vagy a Love story. Előbbiben együtt halnak meg, nem tud egyik a másik nélkül élni, a másikban az egyik hal meg fizikailag, a másik meg szinte belepusztul ebbe.

Általában azért az utóbbi jellemző az életben, de ez nem feltétlen jobb, mármint a fizikai halál, mert iszonyatosan gyötrő tud lenni a másik hiánya nem? Mintha egy kicsit meghalna az is, aki fizikailag tovább él kettejük közül

De itt amúgy minden szerelemre gondolok, bármilyenre: évtizedek óta tartóra és alig pár hete tartóra, a nagy szerelem szerintem nem feltétlen együtt töltött időhossz-függő. Gondolok itt viszonzott vagy viszonzatlan szerelemre is. A viszonzatlan egyértelmű, hogy gyötrő, de szerintem a viszonzott is lehet az, amikor annyira szereted a másikat, hogy az már fáj, képes fizikai fájdalmat okozni.

Négyes válaszoló: nem a páromról beszélek konkrétan, hanem általánosságban gondolkoztatott el a dolog.

Szerintem a szerelem az egy nagyon érdekes, és megfoghatatlan dolog, rengeteg logikátlan részlettel.

Hármas válaszoló: valószínűleg a rajongásról beszélsz, ugye? Amikor szinte piedesztálra emelsz valakit, beleképzelsz olyan tulajdonságokat stb amik nincsenek is benne, és ha nem lesz belőle kapcsolat, marad a gyötrő vágyakozás, pont azért, mert nem élted át vele azt, ami lehet, nem is lett volna olyan remek, ha átéled.

De én nem erről a fajta gyötrelemről beszélek, hanem amikor együtt vagytok, és pl. fáj a hiánya, vagy eszedbe jutnak csak vele kapcsolatos, csak rá jellemző dolgok, amik így, összességében senki másban nincsenek jelen, és hálás vagy, de ez szinte már kínoz.

Még nagyon régen, több, mint 10 éve összefutottam egy ismerősömmel a vonatnál, és valahogy szóba kerültek a párkapcsolatok, és mesélt a barátjáról, aki nem bánik vele túl jól (vagy legalábbis, ő úgy ítélte meg), erre rákérdeztem, hogy akkor miért nem hagyod el , miért nem szakítasz, és a válasza az volt, hogy mert szereti őt. Akkor teljesen hülyének néztem az illetőt, hogy minek marad olyannal, aki nem "tökéletes" számára...de ki határozza meg azt, mi a tökéletes a partnerrel kapcsolatban? Lehet, hogy akit mi tökéletesnek gondolunk, számunkra megfelelőnek, az pont nem szolgálja a fejlődésünket, akit meg nagyon nem gondolunk jónak, attól tanulunk a legtöbbet, általa fejlődünk a legtöbbet. Persze ez nem csak szerelmeinkre igaz, más egyéb emberi kapcsolatainkra is igaz lehet, de azért mégiscsak a szerelem lehet a legintenzívebb kapcsolat két ember között, nem?

Utolsó: akkor még nem lehettek igazán szerelmesek...

Ez most biztos valami szenvelgésnek hangozhat kívülállók számára, de pl. mikor sírsz a másik miatt (és nem azért,vagy nem feltétlen csak azért, mert bántott),az nem feltétlen holmi teátrális jelenet lehet, a külvilágnak szólva. Pl. ha belül zokogsz, azt senki se látja. Szóval én erre a fajta "szerelmi fájdalomra" gondolok.