Mi a búbánatot tegyek?

Hú, hát ettől a kérdéstől sokaknak lesz egy-két keresetlen szava hozzám. :D De ez van. Remélem lesznek akik azt nézik, őszintén beszélek, megnyílok.

Biztos ismeritek romantikus- és mesefilmekből a jelenetet, amikor egy férfi és egy nő először találkozik, néz egymás szemébe, és rögtön érzik... Hogy mit, azt nehéz megfogalmazni, és az ember komolyan sem veszi a jelenetet. Amíg meg nem történik. Valami ilyesmi a szerelem első látásra.

Ilyenkor még nyilván nem kötődsz hozzá úgy, még nem alakultak ki a mély érzések sem. Sőt, lehet hogy még nem is tudsz róla semmit. Ezeket, a szerelmet, szeretetet, ragaszkodást, és a másik alapos megismerését csak az idő hozhatja meg. Nyilván.

De mégis, ez a jelenség létezik, hogy először látja az ember a másikat, és érzi, hogy ez valami más, valami több, valami mély. Ez egy nagy lehetőség. Ez Ő. Egy nagy Ő, egy nagybetűs Igazi. Még nem ismered, de tudod, ha majd megismered, szimpatikus lesz. Még nem szereted, de tudod, nagyon fogod szeretni. Még nem vagy belé szerelmes, de tudod, nagyon erős, szenvedélyes érzések lesznek köztetek, ha már közelebb kerültetek.

És én ezt éreztem. De akivel éreztem, az kapcsolatban van. Viszonzatlan tehát. De mielőtt lehurrogtok, nem egy sima megláttam és megtetszett dologról van szó. Mikor először megpillantottam, villámcsapásként hasított az agyamba és a szívembe a látványa. Egyszerűen csak ott volt, és egy szempillantáson belül megváltozott sok minden. Előtte csak úgy voltam, egy 22 éves nő aki feljött szórakozni a barátaihoz, és egy szempillantás múlva már Ő volt a fejemben, a szívemben, a jelenemben és a jövőmben. Pedig akkor még egy szót sem szóltunk. De volt valami benne, az arcában, a nézésében. Szétestem teljesen. Aztán köszöntem neki, és váltottunk két puszit. Bemutatkoztunk. És már el is felejtettem mindent ami előtte volt. Csak Ő volt.

Csak hát, nem úgy ment a dolog, mint egy filmben. Ugyanis ott állt mellette a barátnője, akit viszont már ismertem, és miután vele is köszöntünk egymásnak, magához ölelte a férfi fél karját. Iszonyatos, elemi erővel hasított a fájdalom a lényem legmélyébe. Konkrétan kibuggyant a könnyem, szóval azon érkeztemben "ki is mentem a toalettre".

Egyébiránt jól telt az este, de nagyon-nagyon össze voltam zavarodva. Szépen lassan kitisztult a fejem, és már emlékeztem arra, ami a találkozás előtt volt. próbáltam megérteni, miért hat rám ennyire, mi ez az egész. Próbáltam kritikus szemmel mustrálni, de ha találtam is rajta "hibát", annak felismerése csak még vonzóbbá tette a számomra.

Olyan élesen bennem maradt amikor először megpillantom, mint egy emlékem sem. Ahogy végigsiklik a tekintetem, aztán észreveszem, és bumm, azonnal az agyamba és a szívembe hasít Ő. És utána, mikor köszöntünk, mintha abban a pillanatban, amikor egymáshoz szóltunk és értünk, született volna valami erős kötelék.

Hát, ez történt. Nem ma amúgy, attól még hogy most írtam ki. Beszélgettem vele aznap este, azóta nem láttam, de alighanem hébe-hóba fogom még látni. Fogalmam sincs mit csináljak. A józan paraszti ész azt diktálja, "verjem ki a fejemből". Mert van valakije, várni butaság, lehet sosem szakítanak.

De...

Hogy?

Komolyan, bár ne mentem volna el aznap este. Ez olyan, mintha egy szomjazó sivatagi utazónak cseppentenek a nyelvére egy csepp forrásvizet, aztán végignézi hogy valaki más gondtalanul iszik belőle, míg ő a szomjhalállal küzdve utazik tovább.

De az se járható út, ha nem "verem ki a fejemből". Mert akkor mit csinálok? Ábrándozok egy soha be nem következő dologról? NAGYON NEM az én műfajom. Sosem vágytam elérhetetlen dolgokra, nem fájdítom feleslegesen a szívem. Mindig csak elérhető dolgok iránt epekedtem. De ő neme gy dolog, ő egy személy. Mondjuk ez nem változtat semmin azon kívül, hogy így nehezebb dolgom van.

Szóval tegyük fel hallgatok a józan paraszti eszemre, de akkor ott a probléma: HOGY?

Ez nagyon meghatározó élmény nekem az életben, nem olyan egyszerű átsiklani felette.