Miért jöttök össze valakivel (hosszú)?

Akkor nem csak én vagyok az egyedüli aki ezen gondolkozik! Ugyanez a típusú barátnő vagyok, mint te. Mondjuk én volt, hogy emiatt úgymond elvesztettem pár barátságot, mert nem pátyolgattam, hanem megmondtam őszintén ezt a fajta véleményemet, mint amit most te leírtál.

Talán azért van ez így. Mert a legtöbb ember nem bír szembe nézni önmagával. Nem tud önmagával EGYEDÜL jól ellenni. Úgy érzi kell valakibe kapaszkodnia, csak úgy és ""nincs ideje" többet várni. Inkább együtt lesz egy olyannal, aki iránt nem érez úgy. De a látszatot így könnyebben fent tudja tartani maga körül, hogy "minden rendben van".

Ez az én személyes tapasztalatom.

Én inkább vagyok egyedül évekig. Mint sem csak azért legyek együtt valakivel, mert nem érzem összhangban magam vele vagy nem érzem azt, hogy működne és ez nem azért van mert beijedek. Hanem mert én élvezem azt is, amikor szingli vagyok. 24N

Ismerkedhetsz valakivel évekig, akkor is lesznek idegesítő szokásai, téged el nem fogadó rokonai/barátai/ismerősei, mindenféle olyan körülmény ami nem kedvez az adott kapcsolatnak és előrenem is látható.

Akik együtt maradnak azok lépegetnek előre, tüskéken, árkokon, szakadékokon át.

Nem biztos hogy megéri, lehet útközben nagyobb a veszteség mint az út végén a jutalom, örök dilemma ez. Mindenkinek a saját döntése és tűrőképessége szerint.

Végre valaki :D épp ma magyaráztam egy másik kérdésnél, hogy mennyire lutri kvázi ismeretlennel összejönni, nyilván leszavaztak :D

A párommal 2 év ismertség után jöttünk össze, máshogy el se tudnám képzelni, így már ismerem őt, mint embert, nem csak a lila köd miatt vagyok oda érte. :)

Annak ellenére, hogy nőként alapvetően a te nézeted képviselem (ezért is ismerkedek baráti körből, így mire addig jutunk, hogy jé, itt lehetne több is, már ismerjük egymást), az ellenkező oldalt is meg tudom érteni.

Nem ismerkedhet mindenki baráti körben. Lássuk be, így azért jóval leszűkíti az ember (mindegy, hogy férfi vagy nő), a szóba jöhető partnereket.

Viszont hat-nyolc-tíz hónapig ismerkedni időpazarlás. Heti max. egy-két randiból nem fogod megismerni a másikat. Mert moziba, étterembe, akárhova járva az ember mindig a legjobb oldalát tudja mutatni. Ebben a szakaszban nem látod a másikat rosszkedvűnek, betegnek, nyilván nem jársz fel hozzá éjszakázni, így az sem fog kiderülni, hogy utál mosogatni, vagy egy porszemet sem tehetsz odébb az ágya mellől, mert olyan idegesítően pedáns.

Szóval ezzel együtt hiába mondod azt iksz hónap után, hogy jöhet a folytatás - nem fogsz többet tudni róla, mint mondjuk néhány heti randizás után (legyen egy-két hónap, talán az reális), hiszen beszélgetésből minden nem derül ki. Az iksz hónap alatt sem.

Ezzel együtt pedig, mivel felnőtt emberekről van szó, akik felteszem, lassan családalapítás korába érnek, tehát komoly kapcsolatot keresnek, szóval hat-nyolc-tíz hónap igen kemény időpazarlás, mert a fentiek okán bőven kiderülhet utána is, hogy nem illenek össze.

Mindazonáltal ezekben az esetekben azt gondolom, hogy nem kell kapásból vérkomolyan venni a kapcsolatot. Tehát mondjuk egy-másfél hónap randizgatás után összejönnek. Persze, ez korai a lángoló szerelemhez (legalábbis ritka, aki ennyi idő alatt belezúg a másikba, de persze nem példa nélküli). Így a szimpla randizást felváltják a komolyabb programok, már belelátsz a másik hétköznapi arcába. Viszont attól, hogy összejöttél vele, még nem vagy köteles rögtön ásó-kapa módon jövőt tervezni: csak jól érzitek magatokat, mint két szerelmes ember, testileg-lelkileg egyaránt.

Ha pedig valóban értelmes kapcsolatról van szó, akkor az átélt dolgoktól függően hat-nyolc-tíz hónap után el fog rajta gondolkodni az ember, hogy lehet-e ez a kapcsolat az "igazi". Ergo ugyanott tartanak, amit te is írtál.

Nyilván, ha valahol első pillantásra látszik, hogy nem fog működni a kapcsolat, ott felesleges végigfutni a köröket, de ott eleve felesleges hónapokig randizgatni is, ha egyszer jóval hamarabb kiderült, hogy nem megy a dolog...

Az első barátnőmet az összejövetelünk előtt kb. három éve ismertem. Durván fél év aktív ismerkedés kellett ahhoz, hogy totál belezúgjak. A második barátnőmet jó másfél éve ismertem, és szintén majdnem fél év kellett ahhoz, hogy összejöjjünk.

Emberek! Nem napokról, hónapokról van szó. El nem tudom képzelni, hogyan vagytok képesek egyetlen randi után konkrétan párt alkotni. Nekem egy randi után szinte semmi nem jön le a beszélgetőpartneremről, nemhogy még összebútorozzak vele...

Nem értem az embereket.

Egy kapcsolat kialakulásakor nem csupán annyi történik, hogy két teljesen különálló, független lélek egymás mellé kerül, és így is marad, hanem mint a zselé, összeforrnak, egymáshoz igazodnak, és így együtt talán többek lehetnek, mint a külön-külön összege. Az együtt átélt dolgok is erősítik a kapcsolatot, és hiába lehet, hogy ha szigorúan külön-külön nézzük a feleket, akkor nem is illenek össze annyira, de attól, hogy együtt vannak, és együtt akarnak lenni, és próbálkoznak, pont ettől érzik magukat jól egymással.

Ha analógiát akarnék, egy szakadék felé száguldó autót mondanék: vagy fékezel, és el sem rugaszkodsz, vagy nyomod a gázt, és akkor valószínűleg át tudsz ugratni. De ha csak úgy ímmel-ámmal, a sebességhatárt betartva, lassan közelítesz, akkor biztos, hogy lezuhansz. Persze lehet teljes gázzal is. Ha meg sosem próbálsz átugrani, sosem lesz tied az ugratás élménye.

A fentiek a normálisabb típusú kapcsolatokra értendők.

Utolsó végre valaki akinek hasonló nézetei vannak....és sokszor én vagyok leszavazva a baráti körből, hogy miért vagyok egyedül például a házi bulikon.Mikor mikor mindegyik barátnőm valakivel alszik. Csak azért például, hogy ne legyen egyedül? Nem értettem sose fiatalabb koromban sem ezeket a dolgokat. Egyedül lenni igeni jó dolog. :)

Első voltam

Azért, mert ezek az emberek kis energiabefektetéssel akarnak nagyot szakítani. Pont ezért türelmetlenek meg- és kiismerni a másikat, mert hajszolják a kéjt (nem csak fizikai formában), hanem lelkileg is ("nekem ez jár" életérzés) és képtelenek egyedül maradni, mivel annyira átmosták az agyukat a barátnők, család, rokonok, média, hogy egyedülállóként már senkinek érzik magukat.

Inkább beleugranak egyik kapcsolatból a másikba, persze a szembenézés önmagukkal elmarad és értetlenül állnak azelőtt, ha sem ez, sem az, sem amaz a kapcsolatuk nem működik. Azért nem működik, mert magukat sem ismerik, hogy valójában kit és mit akarnak, csak előttük van egy ködös kép, hogy szerintük mitől lennének boldogok, csak sajnos projekcióval élnek, a belső vágyaikat vetítik rá a másik emberre, nem úgy szeretik őt, aki valójában. De a lepel hamar lehull általában és akkor jön a hirtelen kiábrándulás a másikból. Meg persze az is, hogy ilyenkor lép színre a "majd én megváltoztatom őt", de minden okos ember tudja, hogy egy embernek az alaptermészete soha sem fog változni, mert mire találkozol az emberekkel felnőttként, olyan minták, példák, sémák lettek a személyiségük része, ami ritkán felhőtlen és pozitív személyiséget eredményez minden értékkel együtt.