Ezt a csatát elvesztettem?

Előre is bocsánat, nemhogy terjengős lesz, hanem egy igazi kisregény, de elég bonyolult a szituáció.

Szóval. Mindig is súlyproblémákkal küzdöttem. Most januárban fordult nagyon rosszra a helyzet, amikor elhelyezkedtem az amúgy szuper munkahelyemen. Ülőmunka+egészségtelen étkezés=májusra 140 kilósra híztam. Június elején életmódot váltottam, elkezdtem kondizni, és elhagytam a káros szenvedélyeimet. Ráadásul felkarolt egy személyi edző, aki teljesen új perspektívát nyitott az életemben. Most 102 kilósra fogytam, de az edzőm 90-ig akar lemenni, és aztán még 10 kiló izmot rám pakolni, előbb-utóbb pedig versenyeztetni. Teljesen megváltozott az életem, a gondolkodásom, minden sokkal jobb. A családom, a barátaim, a munkatársaim, a többiek a teremben, mindenki támogat. Ez eddig oké is.

DE!

Egyetlen dologban nem tudtam (még) megváltozni. Nagyon nehezen viselem a visszautasítást. A lényeg: másfél hónapja jártam edzeni, amikor találkoztam egy régi barátommal (lány az illető :). Ő éppen mélyponton volt, egy sz@rul végződött kapcsolat után, depressziósan. Onnantól napi kapcsolatban lettünk, sűrűn is találkoztunk. Nekem régen is tetszett, most pedig én lettem az egyik legfőbb támasza, és szépen fejlődtem a teremben, ez önbizalmat is adott. Pláne, hogy egyszer nekem azt mondta, h én vagyok neki a férfiideál. Kitaláljátok, belezúgtam úgy ahogy annak rendje és módja. Aztán egy közös kirándulásunkkor szerelmet vallottam neki. Ő persze végig tudta, h mire megy ki a játék. De nemet mondott, mondván, h még mindig depressziós, és nem érzi magát elég jónak egy párkapcsolathoz. Ezzel azóta sem tudok mit kezdeni. Most jóval ritkábban beszélünk és találkozunk, ráadásul ha minden igaz, képbe került egy új jelentkező

Szerelmes vagyok belé, nem érdekel más nő, és nem akarom elfogadni, hogy ennyi volt, nincs több esélyem nála. Sokan mondják, hogy nem illünk össze, mert én sportolok, életvidám vagyok, vannak életcéljaim, egészségesen élek, optimista vagyok, tele pozitív energiákkal. Ezzel szemben ő iszik és cigizik, depis, és szinte csak kallódik az életben. De hiszem, hogy kellő ráhatással ezeket a problémákat megoldhatjuk. Most nem tudok jobbat, mint hogy beletemetkezek a testépítésbe (természetesen csakis magam miatt, hiszen most már tudom, hogy nekem mindentől és mindenkitől függetlenül ezt az utat kell járnom), és talán fél-egy év múlva, ha tényleg jelentősen megváltozik a kondícióm, sikerült valami pozitív változást elérnem.

Szerintetek ez jó ötlet, vagy naiv butaság? És bocs még egyszer, amiért ennyit makogtam, remélem nem volt unalmas!