Ha csak chatelünk valakivel és beleszeretünk akkor miért ne valljunk szerelmet?

Mert chaten nagyon, de nagyon kevés valós információt kapsz egy emberről, és személyes benyomások, bővebb információ hiányában az agy szépen kiegészítő a hiányzó részleteket, mégpedig számára kedvező dolgokkal. Így szépen létrehoz egy ideált, amibe persze könnyű "beleszeretni". Csakhogy ez nem a valóság!

Velem is előfordult, hogy valaki nagyon szimpatikus volt neten keresztül, komoly vonzalom és szimpátia alakult ki. Aztán találkoztunk személyesen, és egyszerűen képtelen voltam hozzá vonzódni. Nem a külseje miatt, az még be is jött volna. A személyisége meg tényleg vonzó volt számomra. Viszont a "kisugárzása" egyszerűen taszított, irritáltak a gesztusai, a hanghordozása, és minden, ami CSAK személyesen jön át.

Szerintem felnőtt embernek már tisztában kellene lennie azzal, hogy a neten kialakult vonzalom nem valós, éppen ezért kellene törekedni a mielőbbi személyes találkozásra, minden esetben, hogy legalább valami minimális személyes benyomásod lehessen a másikról.

Hozzáteszem, én amúgy is abban hiszek (hosszú évek tapasztalata alapján), hogy a kezdeti vonzalom nem azonos a szerelemmel. Én már csak akkor beszélek szerelemről, ha már elég jól ismerem a társam: a hibáival együtt, és így is képes vagyok lángolóan szeretni.

Érdekes témát dobtál fel. Hasonló cipőben járok én is.

Az én történetem huszon-pár évre nyúlik vissza.

Akkor ismertem meg egy lányt, aki akkor 16 - 17 évesen a fiam barátnője volt. Köztük nem lett semmi a dologból, mert a lány kiment Portugáliába - boldogulni. A facebook-on bejelölt ismerősnek, de évekig üzenetet sem váltottunk. aztán kb egy éve megtört ez a hallgatás, napi szinten irkáltunk egymással, sőt átváltottunk a Skype-ra is. Súlyos családi problémái voltak, és mivel kialakult közöttünk egy bizalmas kapcsolat, esténként a Skype-on nekem sírta el a bánatát. Az élettársa, akinek a 12 év együttélés alatt szült két gyermeket - egy ma már 10 éves fiút, és egy 5 éves kislányt - folyamatosan csalja, és mára már annyira elszaladt vele a ló, hogy nyíltan csinálja, és neki természetes az hogy neki két asszonya van.

Ezeket a panaszokat hallgatva szép lassan beleszerettem.

Nem egy egyszerű dolog, mert van közöttünk egyszer 2500 km. távolság, ami talán még áthidalható is lenne, de a 28 év korkülönbség már keményebb díó.

Nem magamtól vallottam neki szerelmet. Tudod, van az az örök dilemma, hogy nő és férfi között létezhet-e igaz barátság, és mindenki azon a véleményen van, hogy csak addig, mig az egyik fél nem kezd többet érezni a másik iránt. Ezért titkoltam egy ideig. De megérezhetett valamit, és fondorlatos módon vallomásra bírt.

Elküldött nekem egy linket, amit megnyitottam. A történet - röviden összefoglalva - arrról szólt, hogy egy 30 egynehány éves srác beleszeretett egy munkatársa akkor 10 éves hugába. próbált harcolni az érzelmei ellen - sikertelenül. A történet csattanója az volt, hogy kivárta míg a kislány felnőtté érett, és azóta a felesége, aki immár a második közös gyermeküket várja.

Aztán még aznap rám kérdezett hogy mit csinálok? Visszaírtam neki, hogy a történeteden rágódok. Erre megkérdezte hogy "Talált?" Irtam , hogy nagyon is.

Tehát tisztában van vele hogy mit érzek iránta.

Én próbálok harcolni az eszemmel ez ellen az érzés ellen, de nem igazán sikerül. A szívemnek képtelen vagyok parancsolni. Szerencsére mindketten jól tudjuk kezelni ezt a helyzetet, úgyhogy a barátságunk töretlen.Szükségünk van egymásra, neki talán egy kicsit jobban mint nekem.

A közvetlen környezetem, akik tudnak a kapcsolatunkról (Hugom, fiam, Egy két bizalmas barát) óva intenek hogy ne akarjak szándékosan beleszaladni egy hatalmas pofonba. De én ezt nem így élem meg. Tisztában vagyok azzal, hogy ez csak egy plátói szerelem lehet, de mégis valahogy meghatározza az életemet. Már több mint három éve magányosan élek, ami néha már az idegeimre megy, de az ő árnyékában képtelen vagyok új kapcsolatot kialakítani.

Úgy érzem, ezzel megcsalnám őt. Pedig hát ha még várok valamit az élettől, lépnem kellene. Érzem, nagyon fogy az időm. Ő - bár tagadja, tudom hogy hasonlóan érez irántam. Ragaszkodik hozzám, ő keresi velem a kontaktust, ami hajnalig tartó - 4-5 órás - beszélgetésekben nyilvánul meg.

Úgy vagyok vele, hogy az idő majd megold mindent.

Van rá remény, hogy hamarosan hazalátogat, holott rajtam kívül már szinte semmi nem köti Magyarországhoz. Most nagy dilemmám az, hogy a személyes ujratalálkozást fogom-e tudni kezelni. Nem érezném magam férfinak, ha nem próbálkoznék be nála, de ott van bennem a félelem is, hogy azzal elrontanék mindent. Na mindegy, majd lesz valahogy.

Ne haragudj hogy egy regényt irtam, de a felvetett kérdésed ezt hozta ki belőlem.