AZ, hogy valakinek nem volt még barátnője 25 évesen, az életképtelenség jele?

Nem vagyok kimondottan jó képű, inkább átlagos, vagy egy kicsivel az alatti. Szóval nem vagyok az a fajta, akinek elég elmosolyogni magát, és már becsorgatnak tőle a nők.

Az alkatom vékonyan izmos, 175 centi, rövid hajjal. (a magasságom az egyik olyan dolog, amit szeretek magamban:DD)

16 évesen szerelmes lettem, reménytelen szerelem volt. 20 évesen múlt el. A közbelső időben elküldtem mindenkit, aki bármit is akart volna tőlem.

Azóta meg..nem tudom..egy roncs vagyok. A munkatársam fogalmazta ezt meg jó, hogy XY basszus, te vagy a megtestesült szomorúság.

Magányos vagyok, és ez szétmar belül. Ami miatt meg persze taszítom a nőket, tehát mégtovább leszek magányos, és voilá. Kész az ördögi kör.

Sokan mondják, hogy legyek pozitív, de igazából..nem megy. Popper Péter fogalmazta ezt meg jól, aki azt mondta, hogy a boldogság az nem úgy van, hogy elhatározza az ember, hogy holnaptól pozitív lesz, másnap felkel, és hoppáá, azt veszi észre, hogy pozitív.

Igazából én nem tudom, hogy mi a francnak tudnék örülni az életben. Minek lehetne? Egészséges vagyok aránylag, van tető a fejem felett, de ez az embert nem teszi boldoggá. Nincsen semmi öröm az életemben.