Megtörtént már valakivel, hogy egy olyan srác kezdett neki udvarolni, aki nem jött be neki külsőre, de aztán, ahogy telt-múlt az idő mégis megszerette?

Majdnem...

A srác nem jött be, de az a tipikus rendes fiú. Gondoltam, miért ne? Megérdemel egy esélyt.

Aztán jöttek a bajok.

Már a legkisebb vitánál is kiakadt, hogy ha elhagyom, öngyilkos lesz. Nem is került ilyen szóba, de a legkisebb vitánál már parázott, hogy elhagyom.

A végén már szólni se mertem, mindenre csak bólogattam, mosolyogtam, mert annyira féltem, hogy megint kiakad, és öngyilkossággal fenyegetőzik. Semmiért nem szóltam, pedig a szex is pocsék lett, de még akkor is csak nyeltem és vigyorogtam. Mert ha megmondom neki a frankót, akkor összetörik. Közben végig éreztem, hogy valami hiányzik, boldogtalan vagyok, sokszor aludtam el sírva.

Aztán találkoztam valakivel, sokáig inkább kerültem, mert tudtam, hogy baj lesz... aztán egyszer eljutottunk odáig, hogy váratlanul megcsókolt, én meg megsemmisültem. Egyből tudtam, mi hiányzik az életemből hónapok óta.

Hazamentem, és megmondtam a pasinak, hogy bocs, de ennek vége. Jó ember vagy, stb, de én barátságnál többet sose fogok érezni, nem vagyok szerelmes.

Csúnya szakítás lett a vége, de nem bántam meg.

Igen,méghozzá a férjem.

Elkezdett udvarolni,sem külsőre nem jött be (nem taszított,nem volt ronda,egyszerűen csak nem az esetem) mert amúgy sem volt szimpatikus.Ő elég kitartó volt,elkezdtem jobban megismerni,és aztán már vonzódtam hozzá.Utána meg persze meg is szerettem.

mert hp. (hisztis p.) :)

az ilyenek remélem mindig egyedül maradnak