Két éve szeretem az osztálytársamat, szerintetek van rá esély, hogy több legyen mint barátság, illetve mit tanácsoltok? (történet bővebben a leírásban)

Próbálok viszonylag röviden és nem unalmasan minden lényeges információt leírni, amire a minél tágabb értelmezéshez szükség lehet:

Kezdetben magamról szeretnék annyit leírni, hogy 16 vagyok(fiú), gimnazista immár második éve, egy kicsit különc, olyan értelembe, hogy a tinédzser társadalmi normákat magasról lenézem és inkább vagyok híve a könyveknek, igényesebb filmeknek, filozófiai kérdéseknek, komolyabb zenéknek, esetleg értelmesebb rapeknek, szabadidőmbe is inkább kisfilmeket készítek/novellákat írok, tehát nem mint azt a "trend" diktálja. Egy kicsit elvarázsolt is vagyok, sokat elmélkedek, fantáziálgatok, gondolkodok, de nem vagyok antiszoc sem, a baráimmal sűrűn járok ide-oda. Nem vagyok kisportolt sem, de nem is vagyok elhízva. Persze ettől függetlenül nem vagyok igénytelen sem a külsőmre oda figyelek, de egyáltalán nem a páwa, meg swag/yolo stílust véve alapul.

Nem számítok (saját meglátásom szerint) túl vonzónak a lányok körében, bár sokkal tartom a kapcsolatot, sokkal beszélgetek stb., de nem számítok népszerűnek a köreikben, komolyabb kapcsolatom még nem is volt.

Na mármost, a történet ott kezdődik, hogy van egy lány az osztályomba, akivel az elmúlt két évben érzelmileg elég közeli kapcsolatba kerültünk és számomra már nagyon fontossá vált, nagyon értékessé, talán mondjuk rá azt, hogy szerelmes vagyok, de erre még kitérek.

A verébtáborban beszélgettem először a lánnyal, teljesen magányosan és szomorúan üldögélt este egy padon kint a kollégium udvarán (tudni illik ott volt a verébtábor), külön az osztálytól. Odamentem hozzá megkérdezni, hogy minden rendben van-e, de egy bánatos mosoly kíséretében közölte, hogy most ha lehet hagyjam egyedül, mivel szeretne egyedül lenni.

A lányról elég annyit tudni, hogy nem különösebben számít szépnek, bár (számomra legalábbis) különleges. Meglehetősen vékony, de nem csont és bőr, nincsenek egyáltalán telt, nagy mellei, az átlagosnál valamivel kisebbek, a feneke viszont formás (bár mindez nálam teljesen mellékes), az arca és főleg a szemei azok, amik a testi vonzalmat első sorban kiváltják belőlem, de sokkal inkább a belül lévő lány az, akit annyira szeretek.

Visszaugorva az eseményekhez ahogy elkezdődött az iskola, lévén osztálytársak vagyunk meglehetősen közel kerültünk egymáshoz, elkezdtünk szépen barátkozni és én magam is barátként tekintettem rá, legalább fél évig. Elkezdtük megismerni egymást, megtudtam róla rengeteg mindent. Viszonylag eléggé zárkózott lány, nehezen engedi közel magához az embereket, nagyon érzékeny és eléggé kisebbségi komplexusa van. Testvére nincs és az édesapja is elhagyta a családot még kislány korában így kollégistaként is ritkán van otthon a családjával. Ahol most tartunk a történetben akkor még fiúja sem volt. Tehát pszichológiai értelemben elég törékeny, sértődékeny, félénk és sajnos meglehetősen kevés empátiával rendelkező lány. Az egészségi állapota sem a legtökéletesebb.

A lényeg az, hogy eltelt háromnegyed év és egy-két véletlen közelibb kapcsolatnak köszönhetően én elkezdtem iránta többet érezni mint barátság, talán inkább felelősségérzet alakult ki bennem, amire azt hittem szerelem, de egyáltalán nincs kizárva, hogy mind a kettő. Kapcsolatunk "tetőpontján"- ekkor még nem vallottam be neki az érzéseimet, így Ő, úgy gondolhatta, vagy legalábbis nem tudom biztosra, de saját bevallása szerint jó barátnak tartott és úgy vélte(?) én is így érzek- készült is egy közös kép, amelyen átölelem őt, ő pedig hozzám bújik, talán életem eddigi egyik legszebb napja és emléke volt. Kérte, hogy a kép maradjon titokban és senki ne lássa soha, így ennek eleget is tettem, csak két nagyon bizalmas és régi barátomnak mutattam meg a képet.

A probléma ott kezdődött, hogy az osztály elkezdett kombinálni és pletykákat terjeszteni kettőnkről, mivel egyre többet voltunk együtt, egyszer egy-két pletykásabb lánnyal össze is futottunk, amikor egy parkban beszélgettünk, így aztán a pletykálkodás még inkább a tetőfokra hágott és kezdtem úgy érezni, hogy emiatt ő kellemetlenül érzi magát és egy kicsit elkezdtünk eltávolodni egymástól. Így elérkezettnek láttam az időt, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba és megmondtam neki, hogy jobban szeretem mint egy barátot, többet érzek iránta. Természetesen ő azt felelte, hogy ő csak barátként tud tekinteni rám, nem érez többet. És meg is ijedt, hogy akkor én most ügye nem haragszok rá, meg ilyenek. Mindig is aggódott amiatt, hogy mit gondolnak róla ez mindmáig rosszul esik, hogy az esetek nagyrészében csak arra tud gondolni, hogy ha valami nem jó a környezetében, akkor nem-e őt tartják hibásnak.

Persze nekem ő túl fontos volt, hogy egy visszautasítás miatt elveszítsem, úgy gondoltam ostobaság lenne ha ennyitől megfutamodnék.

Így aztán telt múlt az idő, én persze továbbra is mindig igyekeztem a kedvébe járni mindig, de az az igazság, hogy a hónapok során sokszor össze is vesztünk (nem egyszer épp az akkora már túlságosan elfojtott érzelmeim voltak, amik miatt türelmetlenebb, vagy meggondolatlanabb voltam vele kapcsolatban), nagyon sokszor megbántottam, megsértettem (ő is engem, de ezeket a dolgokat én nem tartom számon), de persze sosem mondtam rá semmi olyat, ami elítélendő lenne, csak igen sűrűn megsértettük egymást ebben-abban, ami egyrészt erősítette, másrészt rombolta a kapcsolatunkat.

A nyáron meglátogattam a szülővárosában is, ott is nagyon jól éreztük együtt magunkat, persze próbáltam közeledni, de nem sok sikerrel. A lényeg az, hogy sokszor nagyon komolyan össze vesztünk, de végül vagy Ő vagy Én de megenyhültünk és kibékültünk, egyszer pl egy hónapig nem beszéltünk és elhatároztam, hogy többet nem is fogok vele, elfelejtem végleg legyen bármi az ára, de felkeresett, hogy szeretné ha újra jóba lennénk stb-stb, így újra fellángolt bennem minden és ment tovább a maga menetében a dolog. Az elmúlt egy év igazából teljes mértékben egy ilyen se veled, se nélküled kapcsolat volt, valamikor nagyon jól éreztük egymás társaságában magunkat, igyekeztem mindig figyelmes lenni, születésnapján szinte egyedül én gondoltam rá, vagy amikor nagyon szomorú volt akkor is nekem sírta el a bánatát, pedig tudatában volt ekkor már annak, hogy én mennyire szerelmes vagyok belé, ha mást nem hát arra jó volt az elmúlt év, hogy végre megértse, nem tudok hozzá többé barátként viszonyulni, igazából nekem nem nagyon siekrült sajnos soha felfogni, hogy Ő pedig nem tud többként tekinteni rám mint barátra.

Közbe a barátaim akik ismerték a történetet, néhányan arra buzdítottak, hogy ideje lezárni a dolgot, mások kitartásra ösztönöztek. Négy hónappal ezelőtt talán életünkbe legdurvábban összevesztünk a lánnyal, akkorra már nekem teljesen elegem lett belőle, hogy úgymond csak magával tud törődni, ő pedig egyre csak azt hajtogatta, hogy nem tudok másról se beszélni, csak arról, hogy szerelmes vagyok belé és nem értem meg, hogy Ő meg nem, valamint nem vagyok képes szembenézni a saját hibáimmal (és így visszagondolva igaza volt). Ezután nem beszéltünk nagyon hosszú ideig.

Teljesen magamba szálltam és átértékeltem magamba a dolgokat, minden tettemmel számot vetettem és ráébredtem, hogy valóban mérhetlenül sokszor átgondolatlan voltam és bunkó és forrófejű. Ekkor összekapartam magam (félre ne értsetek nem önsajnálatról beszélek, de 2 év szerelem után, valamiért nem voltam hajlandó továbbra sem feladni, illetve a lány még mindig nagyon fontos volt számomra, már csak a múltba kapaszkodás miatt is, amikor még jó volt minden) és rájöttem, hogy a lány is változott az évek alatt, próbált jobban megfelelni a társadalomnak talán, sokkal hidegebb lett és gyanakvóbb (saját bevallása szerint túl sokat csalódott az emberekben, persze leszóltam, hogy ez nagyon nagy butaság).

Na szóval lassan a történet végéhez érve írtam neki egy levelet, amiben megmondtam, hogy mennyire sajnálom, hogy sokszor mennyire nem vettem észre magam, ha megbántom stb., hát így belegondolva pont azt tettem, amit az általam annyira megvetett együgyű gondolkodású tinik tették volna.

Annak rendje és módja szerint a levelemre nem kaptam választ, de már eljutottam arra a pontra, hogy ezen ne lepődjek meg, de legalább végleg kiöntöttem a szívemet és mindent megmagyaráztam.

Nos, ekkor történt, (kb 3-4 hete), hogy kiderült a lány összejött egy fiúval (élete első barátja). Nem igazán zuhantam össze két nap alatt rendbe tettem a fejembe a dolgokat, mint kiderült már kilenc hónapja tartották a kapcsolatot és amikor a lánnyal eljött az idő, hogy megbeszéljük a dolgokat, szépen a szememre vetette, hogy mennyire jól bánt vele ez a fiú mindig, hogy soha nem bántotta meg úgy mint én és hogy ötször annyi figyelmet és törődést kap tőle mint tőlem. Erre mindössze csak annyit tudtam felelni, hogy én már azelőtt óta szeretem, hogy jött ez a fiú és még azután is fogom, hogy már nem lesz (azóta is megvan a srác és én magam azóta is rendületlenül szeretem ezt az elveszett, félénk, de kevés empátiával rendelkező lányt).

Sokat gondolkoztam a dolgon azóta is és a vicces az, hogy a héten ismét elkezdtem jóba lenni a lánnyal, egy irodalom órán a tanár meglehetősen igazságtalanul bánt vele, egyedül én keltem a védelmére, annak láthatóan örült, így elkezdte megint keresni a társaságomat én pedig be kell valljam nagyon jóleső érzés volt, mivel azt az ürességet végre pótolta. Nos az igazság az, hogy még midnig nagyon sokat jelent nekem ez a lány, mindennek ellenére és komolyan nagyon szeretem és valami megmagyarázhatatlan ok miatt, valamiért még mindig látok reményt a jövőre nézően, hogy megérti milyen sokat jelent nekem és én pontosan annyira elfogadom és szeretem, mint amennyire ő vágyik arra, hogy így szeressék.

Az elmúlt két évben rengeteg minden megfordult a fejemben, hogy talán csak dacból teszem mindezt, talán csak egy illúzió volt a szerelem, talán csak nem vagyok elég erős elfogadni, hogy Ő csak barátnak tart. Nem tudom. A helyzet az, hogy ettől függetlenül természetesen ismerkedek és beszélgetem más lányokkal is, nem vagyok beszűkült egy látáskűrű, de senki nem olyan mint Ő, senkihez nem vonzódok annyira érzelmileg mint hozzá. Egy nagyon kedves idősebb barátom, aki korábban egy kicsit hasonló cipőben járt, azt mondta nekem, hogy szerinte fog Ő még utánam sírni, csak most neki is meg kell tapasztalnia milyen és egy kapcsolat és majd csak azután fogja értékelni mindazt a sok kitartást, amit tőlem kapott, persze ez sajnos eléggé csak tündérmesének hangzik, de bár így lenne.

A kérdés tehát az, hogy nem tudom mihez kezdjek?

Hagyjam mindkettőnk érdekében elveszni a lánnyal a két év alatt kialakult kötődést, azért hogy én magam is felszabadult legyek és őt se bántsam emg többször, mivel mindkettőnknek rossz ez így, hogy ő sehogysem tud(?) rám másképp tekinteni én pedig már csak úgy tudok rá tekinteni?

Talán legyek továbbra is kitartó és egyszer meglesz a gyümölcse? Azt tudom, hogy most jelen pillanatba, hogy barátja van ezt tiszteletben kell tartanom és nem is nyumolok meg semmi, de azért érzékeltetem vele továbbra is, hogy fontos nekem.

Igazából nem akarok olyan dolgot tenni amit később megbánnék, így is túl sok olyan hibát követtem el a lánnyal kapcsolatban ez alatt a két év alatt. Az alapján amit leírtam nektek, tudom hosszú és nagyon nagy hála, köszönet és tisztelet jár annak, aki elolvassa és válaszol rá, egy tanácsot várnék el még csak, vagy valami gondolatot visszajelzést, amiért most igen hálás lennék és így névtelenül is nagyon köszönöm mindenkinek, aki fordít rá időt, hogy elolvassa ezt és a maga véleményét leírja.

Nagyon köszönöm előre is mindenkinek! :-)