Mi tévő legyek? Maradjak a jelenlegi kapcsolatomban? Próbáljak meg beszélni vele? Hagyjam el?

Elég nagy kétségek gyötrenek. Nem tudom, hogy a vőlegényem-e az igazi. Lassan 11 és fél éve vagyunk együtt, de egyre inkább azt érzem, hogy ez a kapcsolat leginkább a barátságról és a megszokásról szól.

Eleinte elég nagy harcokat kellett vívnunk a szülők miatt a szerelmünkért, akkoriban volt úgy 1-1,5 év, amikor minden nap sírtam, depressziós lettem, mert nem tudtam, hogy a családnak vagy a páromnak kellene megfeleljek. (Ez még tini koromban volt. Igen, a párom az első és egyetlen pasi, akivel voltam.)

A párom mellett döntöttem. Erre ráment a kapcsolatom a szüleimmel (bár előtte se volt jó, sosem volt az). Ma már ott tartunk, hogy alig beszélünk pár szót, pedig otthon, náluk lakunk.

Barátaim nincsenek, mert az idő múlásával „elkoptak”. Több olyan barátom és haverom volt, aki konkrétan a párom miatt szakította meg velem a kapcsolatot. De sajnos arra is volt példa, hogy én nem ápoltam a barátságunk, mert „nem értem rá”.

Mára, majd 30 évesen, 1 éve menyasszonyként ezt tudom felmutatni. Se barátok, se család, se szerelem.

A párom nagyon rendes, próbál mindenben segíteni, meghallgat, többnyire támogat. Lehetne az igazi társam is, a nagy ő, de nem így érzem. Sokáig szerettem volna meggyőzni magam az ellenkezőjéről, de egyre inkább kezdek ebben kételkedni.

Ő sokat dolgozik, gyakran jár el vidékre is. Olyankor nagyon magányos vagyok, de nem ő hiányzik, hanem valaki, aki meghallgat, aki társaság. Lehetne ez egy barátnő is.

A szexuális életünk átlagosnak mondható, sőt néha egész jó, de valahogy csak nagyon ritkán kívánom meg, pedig vonzó pasi. Szoktak is ebből vitáink lenni, észreveszi rajtam, bármennyire is próbálom ezt takargatni.

A szex is úgy kezdődött, hogy ő akarta, én meg féltem, hogy elhagy és engedtem (ez 9 hónap járás után történt). Idővel megtetszett, de ritkán éreztem igazi vágyat.

Egy önbizalomhiányos kamaszlány voltam, amikor összejöttünk. Örültem, hogy végre valaki nőként néz rám és tetszem valakinek, valaki végre szépnek lát és szeret. Azt hiszem az utolsó szó a legfontosabb az esetemben, mert szeretete nem sokat kaptam a szüleimtől. Nem bántak velem rosszul, de elég hidegen viszonyultunk mindig egymáshoz.

2 év együttlét után meg is csaltam a párom. Kinek mi a megcsalás, én csókolóztam egy másik sráccal. Megkockáztatom, hogy bele is szerettem. Úgy 1-2 évig gyötrődtem ezzel a kettős érzéssel, nem tudtam kit akarok. A biztosat, ami kezdett szétesni vagy a bizonytalant, ami vonzó.

A biztos mellett döntöttem, mert féltem, hogy ismét egyedül maradok. Lehet, hogy társfüggő vagyok, nem tudom. Minden esetre mindig is a biztos dolgokat részesítettem előnyben.

Túlélte a kapcsolatunk ezt az időszakot, egész jó időszakok is voltak, de sosem volt az a magával ragadó, igazi, mindent elsöprő érzésem, hogy hegyeket is megmozgatnék érte.

Ugyanakkor nagyon sajnálnám, mert tudom, hogy szeret és nem akarom megbántani.

Gyakran elmondom neki, hogy másra vágyom, ne mindig ugyanazt csináljuk. Be vagyunk savanyodva. Olyanok vagyunk, mint az öregek. Este bámuljuk a képernyőt, közben megbeszéljük kivel mi történt és ha nem vagyunk fáradtak, akkor jön egy rutin szex kb. fél órában. Hétvégente eljárunk bevásárolni, néha elvisz vacsizni vagy moziba. Bulizni ritkán járunk. Közös barátaink nincsenek. Úgy egyáltalán nincsenek barátaink.

Nem vagyok boldog, pedig éppen lehetnék, hiszen megbecsül és tisztel a párom. Nem bánt, nem iszik, próbálja megteremteni számunkra az egzisztenciális javakat. Épp ezért bánt, hogy nem tudom annyira megbecsülni, hogy ezt így fogadjam el jónak.

Beszéltünk már többször arról, hogy én többet szeretnék. Olyankor jöttek a kifogások, a nagy ígéretek, de igazából nem változott semmi. Néha azt gondolom, hogy ez már nem is fog.

Tudom, kicsit hosszúra nyúlt a mondandóm, de ez mind elég fontos a probléma megértésében.

Nagyon szívesen fogadok bármilyen meglátást, észrevételt, tanácsot.

És köszönöm előre is!