Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Ideges vagyok és tanácstalan, hogy miért. Távkapcsolat, szülői nézeteltérések. Valaki esetleg tudna pár megnyugtató szót szólni?
Előre is bocsánatot kérek, ha kicsit hosszúra nyúlna a leírás.
Jelenleg távkapcsolatban élek egy francia fiúval március óta, és egy hét múlva utazom ki hozzá egy teljes hónapra. Az eddigiekhez hasonlóan most is mindennap beszélünk videohívásban, élvezzük egymás társaságát. Ugyanakkor mint az élet sok más terén, ismét megingott a talpam alatt a talaj. Befolyásolhatónak és ostobának érzem magam.
A kapcsolatom nem a legjobb az anyámmal (ki mellesleg nevelőanyám szinte újszülött korom óta, de ez mellékes apróság), mostanság különösen kifejezetten stresszes napokat élek. A végtelenül makacs meglátása és olykor talán gerincesnek nehezen nevezhető stílus, amiben véleményt nyilvánít az életem ilyen-olyan részleteiről akaratlanul is kihoz a sodromból, és sajnos képtelenné válok a higgadtságra. Bár hiába is maradnék higgadt egy vita közepén, ugyanis nincs az a józan észérv, ami meggyőzheti, legyen szó bármiről. A végén csak neki lehet igaza, és addig győzköd vagy megy az agyadra, amíg ezt valamilyen formában el nem ismered. Mielőtt bárki megjegyezné, hogy ez más szülő-gyerek kapcsolatban is előfordul, hozzátenném, hogy ezen viselkedését más emberekkel, idegenekkel szemben is fenntartja. Csakhogy egy röpke példát említsek: egész eddigi életem során alig voltak barátaim, rendkívül zárkózott lettem, minthogy soha nem engedett sehova, senkivel. Ha mégis sikerült összehoznom egy találkozót egy "barátnővel", a testvéreim (három nem vér szerinti és egy biológiai testvér) és apám, valamint a szűk, közös ismeretségi körünk rögtön mindenféle panasz formájában értesült róla anyámtól, miszerint, idézem: "Valaki segítsen, már nem bírok vele, elszökdösik a barátnőihez!" Mindez nagyjából olyan 14-16 éves koromra különösen igaz volt.
Ami jelenleg lényeg, hogy most is igyekszik mindenben oly nevetségesen szűkösen határokat szabni, mintha alig múltam volna 12. Véleményt sosem kér ki semmiben tőlem, szent meggyőződése, hogy ismer, és hogy nem lehetek panasszal semmire, de főleg nem rá. Holott az elmúlt három évben rengeteget változtam, de elbeszélgetni rendesen nem volt alkalmunk. Jelenleg 18 éves vagyok és a baráti köröm továbbra is igen szűkös, talán egy-két ember van, akikkel olykor átmenetileg jóban vagyok, találkozgatunk, de más emberek nem igazán maradtak az évek során mellettem.
Ami a párkapcsolatomat illeti, tisztában vagyok vele, hogy mások által is veszélyes ily fiatal fejjel nekivágni a világnak, eltölteni ennyi időt egyedül Európa másik felében, ugyanakkor az átmeneti stresszmentesség iránti remény könnyedén elüldöz itthonról. Anyám eleinte jó véleménnyel volt a fiúról, kifejezetten kedvelte, ha meséltem róla dolgokat. (Rendes srác, főiskolás, céltudatos, komoly gondolkodású, ez azóta sem változott.) Vicces, hogy aligha meséltem anyámnak bármi konkrétumot, kedvelte a srácot, szerette látni, hogy beszélgetünk. Nyáron együtt töltöttünk egy hónapot, ebből két hetet ő volt itt, kettőt én nála. Ez alatt anyámnak is volt ideje megismerni. Egy-két dolog azonban azóta feltétlenül zavarja a fiúval kapcsolatban: véleménye szerint túl alacsony, ami által nem illik hozzám (csak 3-4 centivel vagyok kisebb nála, való igaz, ugyanakkor ez engem nem zavar...na), és túl hosszú a haja (vállig érő, sötét haja van, de nem kelt ápolatlan látszatot egyáltalán).
Alapjában véve, nem kéne, hogy zavarjon. Csakhogy azóta a találkozó óta anyámtól mindennap különböző sértéseket hallgatok, mind a fiú irányában, és ez egyszerűen kikészít. Ha a pártját fogom, szemét és ostoba vagyok anyám szemében, lényegében. Kérdem én, ha épp hibáztathatná olyasmiért, ami társadalmilag elfogadhatatlannak minősül ebben a világban, még megérteném, de hogyan tehet ő a magasságáról? Az ember olyan, amilyennek születik, a genetikán, főleg ilyesmin, nem változtathat. Pár hete a nevelőapám egy távoli rokona bukkant fel, akivel egész jól elbeszélgettünk egy alkalommal, egy esküvőn. Rendes, illedelmes és jól néz ki, de nekem ez nem fog indokot adni, hogy feladjam a jelenlegi kapcsolatom. Ugyanakkor azóta ez az illető elsőrangú példává változott anyám szemében, mindig őróla hallok, hogy "magasságban jobban illene hozzám egy olyan alak, mint ő". És ennyi. Ez számít. A magasság.
Látnám a mögöttes tartalmat, ha lenne. Látnám, ha anyámat az érdekelné, hogy ne szenvedjek a távkapcsolat hátrányaitól, de erről szó sincs. De ha lenne is, úgy vélem, ezen véleményét emberi formában is tudtomra adhatná ahelyett, hogy lassan elhiteti velem az igazát.
Bizonytalan vagyok. Nem akarok anyámnak igazat adni ebben, de hónapok óta hallgatni ugyanazt vészmegoldásokra sarkall. Ideges vagyok a gondolattól, hogy elutazom, és ideges vagyok, hogy milyen lesz újra találkozni. Szeretem őt, ismerem őt, de mégis úgy kavarog a gyomrom, mintha első randira készülnék. Pedig tudom, hogy jó lesz, mint legutóbb volt. Egyelőre mindketten a tanulásra koncentrálunk (én esti iskolába járok, a távollét nem gond), de mindketten szeretnénk, ha ez megoldódna a közeljövőben, ami jelenlegi kilátások szerint jövő nyártól érvényes.
Csupán tanácsokat várok. Hogyan határolhatnám el magam elmében azoktól a jó tanácsoknak korántsem nevezhető megjegyzésektől anyám részéről, amik kirángatják a földet a lábam alól? Már-már kezdi elérni, hogy zavarjon a srác magassága, holott eddig ez egyáltalán nem számított. Nem akarom, hogy számítson, mert nem ezen múlik egy kapcsolat. De képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni mindazt a gúnyos fanyalgást, amit itthon kapok. Az elmúlt egy hétben legalább 10-szer próbált meg rávenni, hogy mondjam le a repülőjegyeket, mert minek megyek? Minek akarom látni?
Ha adott a lehetőség, hogy együtt töltsünk hosszabb időt amellett, hogy az élet egyéb területeire is figyelünk, úgy vélem, muszáj kihasználni.
A stressz és az idegesség felőröl. Mind emiatt, mind anyám egyéb dolgokkal szembeni, igen érdekes véleménye miatt. Jelenleg ott tartok, hogy fizikailag rosszul vagyok és kénytelen voltam gyógyszerhez nyúlni, hogy ezt a hányingert leküzdjem. A felborult menstruációmról nem is beszélve.
Utólag még egyszer elnézést kérek a rendkívül hosszú leírásért. A novella- és regényírás után a szokások rabja vagyok ilyen téren. Nem tudom leszűkíteni.
Ha valaki tud valamit mondani, hogy miképp vészelhetném át, és próbálhatnék meg a saját véleményemre apellálni anélkül, hogy belebetegszem, örülnék, ha megosztaná velem az elképzelését.
A kiköltözés egyelőre nem megoldható, pedig tudom, hogy az mindenképpen nagy előrelépés lenne.
Előre is köszönöm.
válasza:Szia!
Röviden és tömören a lényeg, hogy a nevelőanyámmal mostanság igen zűrös a kapcsolatunk, a véleménye és hozzáállása dolgokhoz kibírhatatlan, többek szerint.
Korábban kedvelte a barátomat, akivel márc. óta távkapcsolatban élek, azonban ez az első találkozó óta megváltozott, és oly nevetséges dolgok zavarják anyámat, minthogy a srác nem elég magas, és túl hosszú a haja, nem illik hozzám szerinte.
A folytonos ismételgetése és az, hogy figyelmen kívül hagyja a véleményem teljesen megőrjít, és kezdi elhitetni velem valahol, hogy igaza van.
Hogyan tudnám megbékíteni vele? Hogyan tudnám elhatárolni magam anyám kedvesnek nem épp mondható vélemény nyilvánításától és úgy általában a véleményétől? Nem tudom, mit csináljak...
Teljesen felemészt és ideges vagyok most, hogy egy hónapra elutazom a sráchoz 1 hét múlva. Ideges vagyok, hogy a dolgok nem mennek majd talán jól, amiért ilyen lobbanékonnyá tettek az itthoni körülmények.
válasza:Én már voltam hasonló helyzetben, csak lánnyal. Ugyanez a távkapcsolatos téma volt + egy kis korkülönbség. Addig beszéltek nekem is, míg vége nem lett a kapcsolatnak és azóta távolságtartóbb is vagyok az ilyen esetekben. Valahol persze igazuk van, mert többnyire mindent féltésből mondanak és azért ők már tapasztaltabbak.
Nehéz eset az ilyen, mivel gondolom rájuk vagy még utalva, szal nem teheted meg, hogy csak úgy lelépsz a sráccal, így tűrni kell neki. De a távkapcsolatnak van egy hátulütője is.. a kevés találkozás. oké, h sokat beszélgettek, meg találkoztok, de egyáltalán nem olyan, mint ha nap mint nap látnátok egymást. lehet, hogy akkor nem is működne, csak vonz titeket a kaland.
Le kell ülni megbeszélni a dolgokat a szülőkkel, hogy neked most ez jó és erre van szükséged, viszont zavar, hogy ők így állnak a dologhoz és nem szeretnéd, ha emiatt lenne vége a kapcsolatodnak a sráccal.
A legtöbb ember nem képes mások hibájából tanulni, csak a sajátjából. Így szerintem bármit mondanak, úgyis azt fogod tenni, amit jónak látsz.
Normálisan ülj le mindkét szülővel és beszéljétek meg a gondokat. Lehet, hogy nem is a fiúval van baja, csak most rajta csattan az ostor
Köszönöm a válaszodat!
Sajnos, ez a leülés és megbeszélés dolog nem megy ilyen egyszerűen. Apámat nem érdekli, így ő inkább csak amolyan mellékes tényező az egészben. Ha nem próbáltam volna már többször beszélni anyámmal, azt mondanám, megéri újra, de nincs jelentősége. Tudom, hogy erre mondhatná bárki, hogy "megoldást akarok, de nem teszek érte", de sajnos tudom, hogy egy újabb ilyen bájcsevej nem korrigálna semmit, legfeljebb fél napra.
Nem tudom, talán én is makacs vagyok a magam módján. A baj leginkább, hogy zavar, amilyen stílusban anyám elmondja a véleményét. Akármilyen normálisan állok hozzá. Vagy épp félig-meddig poénkodik rajtam, és általános dolgokon, az ismerőseimen. Soha senkivel sem elégedett. Nem értem, de már nem is próbálom megérteni, miért. Viszont rosszul esik, nagyon is.
Ami a távkapcsolat hátulütőit illeti, ebben egyetértek, az ismerőseim nagy része még jó előre figyelmeztetett erre jó szándékkal, és ezt tapasztalom magam is. De végül is, a pudingnak is az evés a próbája. Én nagyon szeretném, ha ez a kapcsolat működne. Egyelőre úgy ahogy, később meg majd kialakul. Szeretném, ha legalább egyvalami működne, ami egyenesben lenne az életemben. Ha hosszútávon nem illünk össze, ha az együttélés nem megy, az úgyis kiderül.
Mindenesetre, értékelem, hogy vetted a fáradtságot, hogy valamennyit elolvass akár a rövidített, akár az eredeti verzióból.
válasza:Te jó ég... Először is, virtuális ölelés: [link]
Kérdező a srác mennyit tud a családi problémáidról? Ha ennyire ideggombóc vagy, lehet nem ártana vázolnod neki 2-3 mondatban a helyzetet, hogy ne lepődjön meg, amikor találkoztok.
Anyukád nagyon kész van. Négyeskével értek egyet, lehet, hogy nem a pasival van baja, hanem a távkapcsolat tényével, vagy azzal, hogy a lánya megugrana Franciaországba, ahelyett, hogy mellette maradna.
Kicsit emlékeztet arra, amit az én anyum csinál(t). Nekem is külföldim van, de mi ott tartunk, hogy lassan össze kellene költözni, ami elég nehezen megy. Most, hogy mondod, nálunk is ment egy darabig az "XY jobban illene hozzád", csak aztán nagyon gyorsan rájött, hogy ezzel maximum az ellenkező hatást éri el. Aztán finoman elkezdte mondogatni, hogy szerinte mit kellene csinálnom és hogy kellene kezelnem a pasimat, aztán augusztusra odáig jutott, hogy már konkrétan hülye voltam, amiért megbíztam a pasimban. Meg voltak a véletlenszerűen elejtett viccesnek szánt megjegyzések. Nálunk napi szintű veszekedés éppen nem volt, csak naponta 1-3x zongoráztuk végig ugyanazt a beszélgetést (én fogcsikorgatva próbáltam udvarias maradni), viszont az általános rosszkedv kihatott kb. mindenre az életünkben. Veszekedés 1-2 hetente 1x robbant ki.
Végül nem tudom, mi hatott. De az egyik, amin változtattam, hogy bevontam egy olyan embert, akiben az anyu megbízik, akire hallgat és nagyjából ismeri a történetet. Ez nálunk az apám volt (ő olyannyira mellékszereplő, hogy nem lakik velünk). Egyrészt megkértem, hogy beszéltesse már (hajlamos magába fojtani a problémáit), másrészt világítson rá a piszkálásom, az általános rossz hangulat és az elvégzetlen házimunka közötti összefüggésre, utána meg referáljon nekem, hogy mire jutottak. Na ezek után 2768329. alkalommal is leültünk megbeszélni anyuval a dolgokat...
Kedves 6-os, először is köszönöm, hogy válaszoltál. És köszi az ölelést is! :) Másodszor jó tudni, hogy nem vagyok egyedül hasonló körülményekben...
A válaszodat olvasva csupa ismerős apróságba botlottam. Azt azért értelemszerűen nem akarom, hogy bármiféle nagyobb tragédia történjen, csakhogy megváltozzon ez a helyzet, másrészről egy ilyen esemény mindenkiből vegyes érzelmeket vált ki; lehet, hogy anyám csak átmenetileg változna meg, aztán az első érzelemhullám után talán pont ellenkező hatással lenne rá, és esetleg még féltőbb és óvatosabb lenne, rontva a helyzeten.
A srác tud arról, ami itthon folyik, és ő maga úgy látja (talán félig meddig önző célokból, hisz amúgy is látni akarjuk egymást), hogy jót fog tenni nekem a kicsit hosszabb távollét. Olykor, ha elutazom néhány napra, már akkor is hihetetlenül megkönnyebbülten és szép reményekkel térek haza, aztán mindez pillanatok alatt képes szertefoszlani, ha hazaérek.
Hogy kicsit beleéljem magam anyám nézőpontjába: tény, hogy én sem örülnék, ha a 18 éves lányom egy hónapra eltűnne külföldre, egyedül. Ugyanakkor pont ugyanennyi erőfeszítéssel anyám már annak is ellene van, ha este 8-9 után térek haza pl. egy találkáról (megjegyzem ez igen ritkán fordul elő). Szerintem ennyi idős koromra ki kellett volna alakulnia valamiféle bizalomnak köztünk, de ő, mások szerint is, még mindig úgy tekint rám, mintha 10 éves volnék. Egyszer el akar intézni mindent helyettem, dönteni mindenben helyettem, mint ahogy ezt mindig is tette, részben tudatlanul felelőtlenné nevelve ezzel, máskor meg elvárja, hogy felelősségteljesen döntsek, holott ha mindig vakon követtem volna az ő tanácsait/meglátását, egy csepp felelősségtudatom és eszem nem lenne, hogy ezeket akár felfogjam.
Remélem, hogy a novemberi hazatértem után jobb lesz kicsit, de ez megint csak hiú ábránd, mert tudom, hogy az ilyen nagy változások csak napokig tartanak. Bár ki tudja. Sosem voltam még ilyen hosszú ideig távol egymagam, talán anyám is belátja valamennyire a helyzetet.
A harmadik személy bevonásáról annyit, hogy sajnos nem tudom, ki volna alkalmas rá. Az egyedüli személy a nevelőanyám családjában, aki osztja a véleményem, az a nővérem. De őt anyám több mint harmincéves fejjel is egy idióta, felelőtlen, magának való embernek könyveli el.
A bátyám, aki velünk lakik, nem foglalkozik vele, ritkán nyilvánít saját véleményt, vagy ha mégis, az általában teljesen vagy részben megegyezik anyáméval, talán pont azért, hogy elkerülje a veszekedést kettejük között. Apám ugyanilyen. Ha anyámmal összezörrenünk valamin, aminek ő is fültanújává válik, akkor foghegyről odaveti, amolyan "anyádnak igaza van" stílusban, ugyanazt, amit anyám is elmondott. Őrajta tisztán érződik, hogy pont azért, hogy ne keveredjen veszekedésekbe. Meg aztán, anyám mindenkivel képes elhitetni a saját igazát. Ilyen stílusban nem is csodálom, hogy sokan inkább ráhagyják.
Bár apámról tudni kell, hogy hivatalosan régen nem házasok, mert egy alkalommal, több mint tíz éve, már megelégelte anyám hozzáállását a dolgokhoz, és más társaságot keresett. Azokról a körülményekről nem tudok sokat, de az egyértelmű, hogy ez sokat gyengített a kapcsolatukon. Anyám, saját elmondása alapján, csak azért fogadta vissza, hogy ne kelljen egy másik férfit megszoknia maga körül öreg korára. Milyen kedves.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!