Hisztek abban ha egy pár egymásnak az elsők, örökre együtt maradhatnak? Régen volt ilyen. De a mai világban?

Van ilyen, lehet, de ne régi korokból induljatok ki, ahol 16-18 éves lányokat egy kis dobozkában személyes cók-mókkal meg kis hozománnyal férjhez adtak, ami közben szintén a férj nevére került, aztán zsinórban szült a leányzó, 30 éves korára már volt vagy 4-5 gyereke.

Válás? Na ne viccelj! Hova ment volna? Vagy megemberelte magát, a sarkára állt és ráncba szedte az esetleg rendetlen férjuramat, vagy összeszorított foggal tűrt.

F*szom kivan kicsit a mai világos közhelyekkel. Pro és kontra mindkét oldalon van bőven.

Régi világ: általános volt, hogy az embernek egy párja van egész életében. Gyönyörűen hangzik, sokan vissza is sírják, mert nem volt ennyi tönkrement házasság. Emberek, ne felejtsük már el, hogy ebből mennyi házasság volt pokol, csak éppen társadalmilag annyira elítélendő volt válni, hogy kvázi nem volt lehetőség sem rá. A férj elkártyázta a házat? Netán verte a családot? Alkoholista volt, és az asszony dolgozott helyette is? Vagy éppen az asszony volt akkora házisárkány, hogy pokollá tette mindenki életét? Nem baaaj: amit Isten egybekötött, ember szét nem választhatja. Olyat is láttam már a tanyavilágban, ahol a férj teljesen nyilvánvalóan a szomszéd által csinált gyerekeket nevelgette, ő is tudta, de ez van, válni nem lehet.

Ez még így nem lett volna baj, mert így volna súlya annak a házassági eskünek, csakhogy társadalmilag belehajszolták az embert: ha huszonéves kor vége felé még nemhogy lagzi, jelölt sincs, akkor mindenhonnan kapja az ívet az a szerencsétlen, és az első emberrel össze is fog házasodni, mert a társadalmi norma határai annyira merevek, hogy törik az végtagjait, ha kilóg belőlük. Legendák keringenek arról, hogy a lábról leesett, vagy problémás férjeket hogyan tetették el asszonyok láb alól, mert az özvegység volt az egyetlen esélyük. Szép világ.

Hozzá kell tenni, hogy szerintem több kiegyensúlyozott házasság volt akkoriban, mert színtelenebb volt az élet. Egy dolgot akart mindenki szép sorban: házasság, ház, család, unoka, nyugdíj. Ebben azért mindenki baromira egyforma volt - faluhelyen legalábbis -, és így nagy ellentétek is ritkábban alakultak ki. Akkor voltak nagy bajok, ha valamelyik félrelépett, ivott, balhézott, stb.

Mai világ: tele lehetőséggel, életutakkal, mindebből olyan mennyiség adatik, hogy az ember fel sem tudja dolgozni, nem tud vele mit kezdeni. Ez a nőknek főleg iszonyú nehéz, mert náluk ketyeg a biológiai óra, így míg egy pasi 40-50 évesen is alapíthat családot, ez egy nőnél nem ilyen egyszerű. Manapság már nem kell egy szar házasságban rohadnod életed végéig csak azért, mert gyerek voltál, mikor megházasodtál és nem ismerted azt, akihez hozzámentél. Ellenben amint mondtam, pro és kontra: ha nincs meg a lehetőséged újat venni, egyből hajlandó vagy megjavítani azt, ami eltörött; sok párkapcsolat és házasság azért megy tönkre, mert a felek sokszor kísérletet sem tesznek azért, hogy helyrehozzák, inkább mennek a következőbe. Aztán a sokadik után jönnek rá, hogy ha továbbra is így cselekednek, mindnek ugyanaz lesz a végkifejlete. Én pártolom a mai világot, mert hiszek az emberben, az emberi döntésekben. Azok az emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a sok lehetőséggel, pontosan a korábbi korok merev erkölcsi standardjenek áldozatai, mert úgy nevelték fel őket, hogy addig menjenek, amíg valaki határt nem szab nekik, nem addig, amíg ŐK MAGUK helyesnek tartják.

Működhet e első kapcsolat? Persze, csak baromi nehéz, és k*rvára nem arról van szó, hogy kitart e a szerelem. Az első kapcsolatok tapasztalatlan felekkel indulnak, márpedig a tapasztalatok megszerzéséhet hibákat kell elkövetni. Általában ezek azok az elkövetett hibák, amiket majd a következő kapcsolatban már nem követsz el, ez a fejlődés. Ha kellő a tolerancia egymás felé, jó a kommunikáció, és tényleg van változás a hibák után, akkor meg lehet oldani, hogy azon a kapcsolaton érjen meg a gyümölcs, amelyik a fájdalmas metszést elszenvedte. A hibákra, tanulságokra a két leggyakoribb (érdekes, hogy ezek tényleg a modern kor hülyeségei):

1: ki kell élned magad, azaz kellő mennyiségű partner elfogyasztása után minden kitisztul a szervezetből, és már csak egy emberre fogsz vágyni. Ezért szoktak a pasik sokszor lépni, mert azt gondolják, hogy ha elegendő nőt megdugnak, akkor megnyugszanak a hormonjaik. Gyakorlatilag inkább rájönnek, hogy a hormonok nem fognak megnyugodni, szóval muszáj lesz valamit kezdeni velük, de azt már nem az első kapcsolatban fogják megtenni, mert annak már vége.

2: főleg a nőkre jellemző, hogy úgy gondolják, az IGAZI megtalálásakor minden könnyen, egyszerűen, kétség nélkül megy. Ebből logikailag azt vezetik le, hogy ha problémák, kételyek merülnek fel, akkor nem a megfelelő emberrel vannak együtt. Ilyenkor rendszerint elő is kerül egy harmadik fél, aki hirtelen nagyon vonzónak tűnik, és jön a kétely: MI VAN, HA Ő AZ IGAZI, elvégre nem lehet véletlen, hogy ő az első, aki így felkavarja az érzelmeket? A valóság pedig az, hogy az a harmadik ember a kapcsolat problémáinak kivetülése, nem az ember különleges; tulajdonképpen lehetne bárki más is, csak éppen ő volt ott, amikor az illető vált nyitottá kifelé. Mire ez a tanulság leszűrődik, a kapcsolatnak már vége van: majd a következőben már nem lesz ilyen hülye.

Ettől függetlenül a fiatal korban gyökerező első kapcsolatoknak van egy olyan, nem elhanyagolható komponense is, hogy a kötődés összehasonlíthatatlanul erősebb és mélyebb, mint egy sokadik kapcsolatban. A két ember a szerelem mögött egyfajta testvéri viszonyba kerül, ezért pedig hajlandó dolgozni. A szex, a csók, az érzelmek szinte egyet jelentenek a másik féllel, a köteléken nincs más ember kéznyoma. Ezt a kötődést tényleg csak az érti, aki gyerekszerelemtől eljut a felnőtt kapcsolatig. Ráadásul az ilyen korán kezdődő kapcsolatoknál az is ott van, hogy abban az időszakban, amikor az ember jelleme a legtöbbet formálódik, a párja ott van mellette, így ők egymáshoz formálódnak. Ilyen mély kötődést szerintem lehetetlen kialakítani egy sokadik kapcsolat folyamán.

Ez igen 85%-os! Gyönyörű válasz. :))

Egy-két pontban nem értek egyet. Egyrészt, biológiai óra. A férfiaké bár nem ketyeg, de a végtelenségig húzni se ajánlott:

*****

Másrészt, fura vagy sem, a nők sem "monogámok". Az "igaziról" szóló "mese" inkább fakad a múltból (a nőnek ki KELLENE tartani egyetlen férfi mellett)- pontosan ez fordult a visszájára. Ha már ez illene, betegesen hajszolják a legtökéletesebbet.

Persze, kölcsönös odafigyeléssel, a problémák rugalmas megoldásával nagyon szép, életre szóló kapcsolatok születhetnek. Hormonokat, illúziókat legyőzve.

De bizony, olyan is van bőven, hogy két ember ha megszakad se illik össze. Régen eléldegéltek egymás mellett úgy is. A házas feleknek gyakran kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy "ezt vajon úgy látja, ahogy én"?

"a szép és párosul egy hatalmas szerelemmel, akkor tesz magasról a srác arra, hogy most hány nővel feküdhetne le még, nem?"

Ha az a srác ilyen, akkor igen. Ha az a srác nem ilyen, akkor nem. Jómagam pl megvívtam ezzel a dologgal, engem is hajtott a vérem, de úgy döntöttem, nekem fontosabb a párom, mint, hogy gyűjtsem a trófeákat, mintha kulcstartókat akasztgatnék a farkamra. Van, akit ez a kalandozó férfi mítosz teljesen hidegen hagy, van akit nem. Van, aki tényleg észre sem vesz más nőt, ha szerelmes, van aki igen. Van, aki felül tud kerekedni a hormonjain, és van, aki nem.

Nekem is van különben olyan cimborám, akin teljesen meglepődtem: neki 20 éves kora fölött jött az első rendes párkapcsolata, ami kb két és fél évig tartott. Összecsiszolódtak, harmonikussá vált a kapcsolat, de a srácot hajtotta a vére. Azóta sem volt egy éjszakánál vagy pár napnál tovább tartó kapcsolata. Többször is mondta nekem, hogy az a csaj volt a legjobb életében, de hát az még csak az első kapcsolata volt; gyakorlatilag ez az egy indoka volt, amiért elhagyta, számára természetes volt, hogy egy férfi csak akkor nyugodtan élni egy párkapcsolatban, ha már sok nővel volt, sokat tapasztalt.

"A férfiaké bár nem ketyeg, de a végtelenségig húzni se ajánlott"

Persze, ez így van, de azért akkor is egyszerűbb a helyzetünk, mint a nőké, amúgy egyetértek.

"és ha valakik, kölcsönösen már évek óta próbálkoznak? Ismerek ilyeneket. Sok-sok éve. És mégis mindig, jellemzően ugyanazok a problémák jönnek elő. Amiben már egyikük sem tud változni."

Na pont ez a k*rva nehéz ebben a dologban: eldönteni, mikor nem érdemes már küzdeni. Valóban én is ismertem olyan párokat, ahol már csak vergődés volt az egész és kilométerekről látszott, hogy boldogabbak lennének külön. Azóta ők szét is mentek, szóval végső soron rendben. Én személy szerint arról beszéltem, hogy sokan azonnal temetik a kapcsolatot, amint problémákba ütköznek, ha viszont már sokadik próbálkozásra sincs változás, akkor menni kell.

"Ez igen 85%-os! Gyönyörű válasz. :)) "

Köszönöm! :)